Egyházunk egy-két hete

A 2000-ben történt alapítása óta folyamatosan önmaga identitását kereső Luther Márton Szakkollégium Prőhle Gergelyt, egyházunk országos felügyelőjét látta vendégül november végén egy őszinte beszélgetésre. Az ingatlanváltás és költözés küszöbén álló intézmény csaknem nyolcvan lakója arra az egyszerű kérdésre szeretett volna választ kapni, hogy milyen távlati perspektívákat kínál egyházunk a felsőoktatásban részt vevő és onnan kikerülő evangélikus kötődésű fiataloknak. És persze hogy mi fán terem egyáltalán az „evangélikus értelmiség”…

Az 1908-ban Luther Otthon néven alapított intézmény a „teológuslak” mellett egyházunk egyetlen olyan kollégiuma, amely a fővárosban tanuló vidéki evangélikus egyetemi és főiskolai ifjúságot gyűjti össze. Negyvenhárom évig tartó kényszerszünet után a XIII. kerület gyár- és szennyvízteleppel körülbástyázott, szocreál laktanyaépületében kapott esélyt 1995-ben az újrakezdésre. Öt évvel később – felismerve a kollégium értelmiségi jellegéből fakadó páratlan lehetőséget – neve a „szakkollégium” jelzővel, küldetése pedig az általános műveltség terjesztésének és a látókör szélesítésének igényével bővült.

Az előadó megerősítette a hallgatóságot abban, hogy a komolyan végzett egyetemi évek elengedhetetlen feltétele a kulturált, szalonképes környezet. Márpedig az intézményben folyó tudományos munka díszletéül szolgáló húszéves linóleum, a fél évszázados, lepattogzott betonfalak és a falból kikandikáló vezetékek társasága nem méltó ahhoz a névadóhoz, akinek égisze alatt egy háromszázezer fős családról mutatunk képet a külvilágnak. A jelenlegi „fészken” kezdenek tehát túllépni az autodidakta módon szerveződő és az utóbbi hét évben számos belső változáson átesett szakkollégium igényei.

Nem egyedi a Luther-otthon épületének állapota, inkább szellemi és anyagi értékeinkhez való hozzáállásunk általános kórképeként szolgál. Prőhle Gergely szerint a szellemi függetlenségnek valahol alapja az anyagi függetlenség, ezért nem elég csak szóval, hanem „zsebből” is támogatni kell az erre irányuló erőfeszítéseket. A szerény szociális helyzetnek az adakozásban gátló tényezőként való emlegetése pedig gyakran csak ürügy emberi hanyagságunk palástolására – céljainkról nem elég csupán álmodozni, muszáj módszeresen dolgozni, ami egyúttal erősíti az egymás iránt érzett felelősségtudatot is.

A vitaalkalmon elhangzottak egy jól felépített, reálisnak tűnő, most már folyamatosan napirenden lévő ingatlanváltásra tett egyértelmű ígéretként foghatók fel a felügyelő részéről, aki az egyházban megvalósuló értelmiségi nevelés konkrét stratégiáival kapcsolatban amúgy meglehetősen szűkszavúan nyilatkozott. Így egyelőre csak a maguk utánpótlására vonatkozó egyéni elképzeléseik tökéletesítgetése marad a lutheránus értelmiség kinevelése iránt mély felelősséget érző, véleményükkel, munkájukkal ezt előmozdítani próbáló, kissé magára hagyott itt lakók számára. Lassú víz partot mos.

Horváth-Hegyi Dénes