Kultúrkörök

A főváros északnyugati határától néhány kilométerre lévő ház titkokat rejt. Szépséges, modern, zavarba ejtő titkokat. Itt lakik és dolgozik ugyanis Matzon Ákos festőművész, a hazai konstruktivista festészet egyik kiemelkedő alakja. A nonfiguratív művész műtermébe belépőt színes vagy éppen egyszínű négyzetekből, téglalapokból, háromszögekből vagy körökből és vonalrendszerekből álló képek köszöntik. Egyszerű geometriai elemek; tiszta formáikkal nyugalmat árasztanak. Ha előzetesen nem tudtam volna, hogy alkotójuk eredetileg építész, a képek alapján akkor is sejthettem volna, hogy mindkét művészeti ághoz köze van.

– Egy-egy kép elkészítésekor valóban nem tudok kiszakadni a kortárs építészet szellemének és formáinak hatása alól – vallja be Matzon Ákos beszélgetésünk kezdetén. – Igazi kihívásnak tekintem a célt: minél kevesebb formával a lehető legtöbbet láttatni a képen. Emellett erősen foglalkoztat egy másik feladat is: hogyan lehet minél jobban érzékeltetni a teret, a mélységet a síkbeli geometriai formák egymásra rétegeződésével?

– Ahogy itt ülünk, és körbenézek a falon lévő alkotásokon, vonzzák a tekintetet a vonalrajzból álló művek. Némelyik már-már a mérnöki tervezőasztalon készülő munkákat idézi.

– Számos képem meghatározó eleme a vonal, amelyről tanultuk, hogy tulajdonképpen nem is létezik. Előfordul, hogy az ember meggondolatlanul egygyel többet húz belőle a képre, és ezzel teljesen el is rontja…

– És a színek? Jól érzékelem, hogy nem dominánsak az alkotásain?

– Hát, jól – mosolyodik el. – Számomra nem a színek, hanem a geometriai formák és egymáshoz való viszonyuk, egymáson való rétegeződési lehetőségeik a fontosak. A lényeg – szerintem – végül is az építészeti gondolkodás képi megfogalmazása.

– Szokott-e címet adni a műveinek? Hiszen a nonfiguratív alkotások esetében nem lehet azonnal felismerni, hogy a valóság mely részletét tükrözik.

– Nem szeretek címet adni, a legszívesebben soha nem is tenném. Azonban – már csak a kiállítások miatt is – nem kerülhetem el ezt. De bevallom, mindig csak utólag nevezem el őket. Az embereket már régen leszoktatták a szabad gondolkodásról és az önálló véleményalkotásról. Az iskolában mindig elmondták nekik, hogy mit gondoljanak egy-egy művészeti alkotásról – legyen az vers, zenemű vagy éppen festmény –, és ezáltal elvették tőlük a lehetőséget, hogy hagyják szabadon hatni a művet az érzékeikre és a gondolkodásukra. Ezért sokan zavarba jönnek, ha a modern művészet egy-egy darabjával találkoznak.

A mai konzumvilág sajnos tovább rontja a helyzetet, ugyanis a médián keresztül leegyszerűsített ideálokat, szellemi készételeket kínálnak mindent elborító mennyiségben. Nem véletlen tehát, hogy a kiállításokon sokan a mű címét olvassák el először, hogy kapaszkodót szerezzenek maguknak a képhez…

– Az Ön művei számos rangos hazai és külföldi – egyéni és csoportos – kiállításon vettek és vesznek részt; úgy tudom, némely alkotását már hamisítják is. A modern művészet iránti érzékét és szeretetét nyilván édesapjától, a neves szobrásztól, Matzon Frigyestől is örökölte.

– Nem múlik el nyomtalanul annak a szellemi közegnek a hatása, amely az embert gyermek- és ifjúkorában körülveszi. Nagyon szeretem a modern művészetet, és a kortárs művek szenvedélyes gyűjtője is vagyok. „Szobagalériámban” számtalan alkalommal tartottam már tárlatvezetést, ezt a lehetőséget az Evangélikus Élet olvasóinak is szívesen felajánlom. Minden évben egy-két alkalommal úgynevezett nyitott műtermet szervezünk; e látogatásokra a világhálón lehet jelentkezni: www.matzon.com. Mindig nagy sikerük van, főleg feleségem süteményeinek köszönhetően…

– Remélem, sokan élnek majd a lehetőséggel! De nem ez lesz az Ön számára a lutheránusokkal való egyetlen kapcsolódási pont…

– Valóban nem. Magam katolikus vallású vagyok, anyai ágon pedig Madách Imre leszármazottja. Gyermekkorom egy része Nógrádhoz, Csesztvéhez és Balassagyarmathoz kötődik. Nagyon kedves családi emlékek fűznek a néhai Szabó József evangélikus püspökhöz, aki neves Madách-kutató is volt. Ezeket az emlékeket pár évvel ezelőtt megoszthattam Lengyel Annával is, aki szintén Balassagyarmatról származik – bár vele és férjével, Rados Péterrel a Kossuth rádió Egy csepp emberség című egykori rádióműsora kapcsán találkoztam először. Ez az ismeretség azóta őszinte barátsággá fejlődött.

– Úgy tudom, később ennek a találkozásnak az lett a következménye, hogy Ön tett egy jótékony célú felajánlást.

– Igen. Amikor ez év márciusában a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnáziumban megszervezték az első Egy csepp emberség klubestet, megkérdezték tőlem, nem ajánlanék-e fel árverésre egy képet a klubot működtető alapítvány javára. Szívesen megtettem, a kép el is kelt; örömmel segítettem.

– Most éppen min dolgozik?

– A budapesti Nádor Galéria által kiírt pályázatra tervezek egy képet. Nem könnyű a feladat, mert a pályázat témája a gén. Sokáig gondolkodtam a terven, és még mindig vannak nyitott kérdéseim vele kapcsolatban, de bízom benne, hogy a leadási határidőig elkészülök vele.

Boda Zsuzsa