Kultúrkörök

Nézem a régi, megfakult képeket: a legtöbb felvételen vidám gyerekek között látható. Kör közepén áll, kisfiúk és -leányok keze öleli; egy másikon virágot kap az idős mester, messzi vidékről a fővárosba látogató kicsinyek kórusának magyaráz kedvesen és szeretettel.

Ahogyan egész életében. Kedves szigorúsággal tanított, olykor arról álmodozva is, hogy sokat szenvedett népét vezényli. Kodály Zoltán valóban egyszerre volt a 20. század egyik legjelentősebb alkotója, tudósa, sőt annál több: nemzetét „nem középiskolás fokon” nevelő alkotója is. Fáradhatatlanul munkálkodott – Bartókkal együtt – a magyar népzenei kincs feltárásában és lejegyzésében, a gyermeki lélek gazdagításában, zeneszerzőként az ősi zenei nyelvnek az új, modern hangokkal való ütköztetésében, hogy mindenkihez szóló és mindenki számára érthető üzenet szülessen.

Bartók Béla, a nagy pályatárs írta róla: „Ha azt kérdezik tőlem, mely művekben ölt testet legtökéletesebben a magyar szellem, azt kell rá felelnem, hogy Kodály műveiben.” Minden hangjegye a magyar népzenében gyökerezik, és mindenütt ott bujkál a rendíthetetlen hit országa és világa békítő, építő erejében.

A kettős évforduló, Kodály Zoltán születésének százhuszonötödik és halálának negyvenedik évfordulója méltó alkalom a nemzeti emlékezésre. De ezt tesszük-e? Ismerjük-e? Legalább egy pillanatra a szemébe néztünk-e, és válaszoltunk-e őszintén a kérdésre: tettünk valamit országunkért? Tudjuk, hogy emlékét tépő vércsehadak mit tettek a hatalmas művel, mit vettek el és magyaráztak félre?

Megannyi kérdés, de a válaszok el-elmaradnak. Az ünnep nem méltó. A szavakban, itthon, nálunk felvillannak a kicsinyességek, az értékekre ma oly gyakran adott kritikák: az idő túllépett rajta. Ezekre nem lehet más válasz: ismerjék meg egyszer Kodályt, hallgassák meg a Psalmus Hungaricust, a Budavári Te Deumot, a Jézus és a kufárokat, a Mátrai képeket, a Marosszéki táncokat, a Székelyfonót, olvassák el írásait, leveleit, s meg fognak lepődni. Döbbenten ülnek majd a felismerés csendjében: lehetséges volt az emberi tisztaság megőrzése a vészterhes 20. században a zsarnoki Magyarországon?

Érdemes idézni kedves tanítványának, Szabolcsi Bencének e szép összefoglalását: „Mire tanít Kodály művészete és tudománya? A klasszikus formát hirdeti, a mérték, a teljesség felelősségét, megbékülését az élet és valóság harmóniájában… Az emberi érettséget és a méltóságot: vállalását, elfogadását és teljesítését a történelmi feladatnak és egyéni sorsnak egyaránt. A felemelt homlokot és bizakodó szívet, a soha nem csüggedő bátor öntudatot, az ember helytállását ember és világ előtt; a nép és az idő előtt.”

Nehéz ezeket a szívmeleg szavakat folytatni. S talán felesleges is. Kodály népét szolgálta egész életében, ez a szétszaggatott kis ország lebegett szeme előtt. Küldetésének tekintette, hogy hazájában minél nagyobb közösséget toborozzon maga köré a művészetnek, a világban minél több hívet a magyar zenének.

Ma is érvényes: Kodály örök értékű muzsikája Magyarország hangja. Rajtunk áll, mai utódokon, hogy veszni hagyjuk-e, vagy megőrizzük a lélek épülésére és gazdagodására.

Fenyvesi Félix Lajos