Élő víz

Bizonyára mindannyian hallottunk-mondtunk már jó néhányszor ilyesmit: „Annyira szeretlek, amikor így mosolyogsz rám!”, „Szeretem benned, hogy ilyen figyelmes vagy!”

Szerethetünk-e valakit csak valamely külső tulajdonsága alapján? Köthetjük-e feltételekhez a szeretetet? Vannak-e a szeretetnek korlátai? Semmiképpen, hiszen „a szeretet türelmes, jóságos” (1Kor 13,4). A szeretet biztos, erős szál, amely összeköt minket, embereket egymással.

Kutatások bizonyítják, hogy az a beteg, akit szeretetteljes gondoskodás vesz körül, sokkal hamarabb a gyógyulás útjára lép. Mindannyiunknak úgy kell a szeretet, mint egy falat kenyér, de milyen ellentmondásosak vagyunk: ha nincs, igényeljük, ha van, nem becsüljük meg… Egyre kevesebbet kapunk, és egyre kevesebbet adunk belőle. Mintha alkalmanként kifogyna a szeretetdobozunk tartalma. Holott annyiszor mondjuk, hogy a szeretet soha el nem fogy…

Valóban soha nem fogy el? Vajon miért van olyan sok magányos ember, olyan sok válás, olyan sok szeretetre éhes gyermek és felnőtt? Akkor hol a hiba? Ott, hogy nem figyelünk egymásra. Ott, hogy túl nagyok az elvárásaink. Ott, hogy legfeljebb önmagunkat szeretjük. Ott, hogy minden magunk körül forog, s nehezen cselekszünk másokért jót.

Ha mögénk ül a templomban egy hajléktalan, aki szörnyű bűzt áraszt, magunkban fintorogni kezdünk és nyafogni: „Egész idő alatt őt kell majd szagolnom?” – gondoljuk. Ha pedig esetleg egy erősen tetovált bőrű férfit vagy egy igen kihívó miniszoknyát viselő nőt látunk az istentiszteleten, akkor nem valami ilyesmit gondolunk-e morgolódva: „Hová lett a világ!”?

Elgondolkodunk-e ezeken a reakcióinkon, pláne a templomban, ahol Isten igéje által a szeretet sugárzik még a falakból is? Eszünkbe jut-e, hogy a szeretet „nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat”? (1Kor 13,5) Ítélkezhetünk-e a hajléktalan, a tetovált férfi vagy a miniszoknyás, fiatal nő fölött? Miért is ítélkezhetnénk bárki fölött? Ha a szeretet a rosszat nem rója fel, akkor ez azt jelenti, hogy a hibákat is elfogadja – tehát nekünk is hibáikkal együtt kell elfogadnunk embertársainkat.

Különben pedig mi kivetnivaló van abban, ha egy tetovált férfi, egy miniszoknyás nő vagy egy hajléktalan jelenik meg az istentiszteleten? Nekik talán nem lehet szükségük Istenre? Nekik nem lehet szükségük a szeretetre? Esetleg ők nem tudnak úgy szeretetet adni, mint mi?

Olyan sokszor mennek végbe dolgaink szeretet nélkül. Olyan sokszor beszélünk a szeretetről, de nem cselekedjük meg. Kortól, nemtől, vagyoni helyzettől, bőrszíntől és mindentől függetlenül mindenki szomjazza a szeretetet. Gondoljunk arra, hogy Isten szeretete legyőzi a szeretetlenséget! Mi se legyünk fukarok, hiszen adni jó!

Gergely Judit