Élő víz
Fogadjuk-e az érkezőt?
„Mint fogadjalak téged…” – éneklik gyülekezeteink adventben Paul Gerhardt szívbemarkoló költeményét Evangélikus énekeskönyvünk 141. énekében. A várakozásban benne rejlő fogadás „hogyanja”, a felelősségteljes készülés még inkább kifejezésre jut az eredeti szövegben: „Wie soll ich dich empfangen…”, amikor a nagy háború utolsó éveiben keletkezett ének szerzőjének kamrája is üres, feleségének liszt helyett csak egy új éneket tud átadni, gyülekezete koldus-szegény. Mit adhatok az érkezőnek? Az ének témája a három kezdő szó, és aki így kérdez, hamar felismeri, hogy Isten készíti fel a szegényt a fogadásra. Csak ő készítheti fel.
A magyar fordításban nem szerepel a „fáklya” képe. De a költő emlékeztet a fejedelmi lakomára, amikor a vendégek helye mögé fáklyákat állítottak fel. Az égő fáklya az éberség, a várakozás és a készenlét jele és szimbóluma. Itt a fáklya képe egyúttal előhívja emlékezetünkből a tíz szűzről szóló példázatot is, akik kivonulnak a vőlegény elé, hogy utolérjék, befogadják: „…fogták lámpásukat, és kimentek a vőlegény fogadására.” (Mt 25,1b).
Mi késztette Jézust, a Vőlegényt, hogy vállalja emberlétünk szegénységét? A tiszta, mentő szeretet. A költő ezt maga is a szívébe írta, és most feltárja a gyülekezet, a „bánkódó sereg” előtt. Albert Schweitzer, az őserdő doktora, amikor könyvében a bennszülöttek és a kereszténység viszonyáról beszél, arról az adventben megjelent világosságról szól, mely a félelem sötétségében világít.
„Bizonyságot ad, hogy nem vagyunk kiszolgáltatva a természeti szellemek, fétisek hatalmának, és hogy egyik embernek a másik felett nem lehet mérhetetlen hatalma, hanem minden történésben csak Isten akarata érvényesül.” És itt idézi Gerhardt adventi énekét, mely sajnos a magyar fordításból kimaradt: „Nehéz kötelékben vergődtem, / De jöttél, és megszabadítottál.” (Ich lag in schweren Banden, / Du kommst und machst mich los.)
Ehhez fűzi Schweitzer: „Ezek a szavak Paul Gerhardt adventi énekében kifejezik, mint egyetlen más ének sem, hogy mi a kereszténység az egyszerű (primitív) ember számára. Minduntalan, újból és újból erre kellett gondolnom, ha egy missziói állomáson istentiszteleten vettem részt.”
Drága reformátori örökségünk, hogy azt, akit várunk elégséges „olajunkkal”, nem hiába várjuk, megérkezik a világ sötétségében. De van-e elég olajunk, hogy el ne tévedjünk a sötétségben, a bűn kötelékeiből megszabadítottak készenlétével tudjuk várni, fogadni, neki ajtót nyitni, aki azért jött és jön ma is, hogy halálos ínségből kiemelve és sebeinkből meggyógyítva magához vonjon az utolsó adventen az örök életre? Ezért imádkozunk Gerhardt énekével!
Szimon János