Napról napra

Minek adnátok pénzt azért, ami nem kenyér, keresményeteket azért, amivel nem lehet jóllakni? Hallgassatok csak rám, és jó ételt fogtok enni! Ézs 55,2 (Lk 3,12–13; Mt 11,2–6/7–10/; 1Kor 4,1–5; Zsolt 85) A próféta a babiloni fogságból való hazatérés ígéretéhez fűzi ezeket a bátorító mondatokat. Szükséges, mert a hetven évig tartó fogságban már jól berendezkedett nép aggódik, hogy amikor visszatérnek felégetett földjükre, nélkülözésben és nyomorban lesz részük. Mit ér az olyan szabadság, amelynek ára a létbiztonság elveszítése? A próféta sem azt mondja, hogy a szabadság nagyobb érték, tehát jogos elvárás, hogy a megélhetés biztonságát feláldozzák érte. Inkább azzal biztat, hogy az Úr ajándékai tökéletesek: ha szabadulást ad, akkor a jólét feltételeit is megteremti hozzá.

Vizet fakasztok a pusztában, és folyókat a sivatagban, hogy inni adjak választott népemnek. Ézs 43,20 (Mk 1,4; Lk 1,26–38; Ézs 45,18–25) Isten népének meg kell tanulnia, hogy számára maga Isten az élet egyetlen valódi feltétele. Ha Isten velük, akkor az élet minden feltételét nélkülöző pusztában is folyamként árad az éltető víz, de a kenyérnek se lesznek szűkében.

Gedeon ezt mondta az Úr angyalának: Ha velünk van az Úr, miért ért bennünket mindez? Bír 6,13 (1Kor 13,9–10; 1Thessz 5,16–24; Ézs 49,1–6) Gedeon magyarázatul hozzáteszi: „…eltaszított bennünket az Úr, és Midján kezébe adott!” Az angyal arról győzi meg, hogy az idegen iga nem Isten távollétének jele, hanem büntetésként kiszabott átmeneti állapot, amelyből Isten hamarosan kiszabadítja őket. Nem azért, mert megtértek, hanem mert megbocsátott, és azt akarja, hogy térjenek meg! A bajoktól való megszabadulás sosem a megtérés jutalma, de gyakran megelőlegezett kegyelem, ami megtérésre ösztönöz.

A hatalmas Isten, az Úr szól, és hívja a földet napkelettől napnyugatig. Zsolt 50,1 (1Kor 8,6; 2Kor 1,18–22; Ézs 49,7–17) A zsoltár arról szól, hogy Isten az eget, a földet, a föld népeit tanúnak idézi arra a tárgyalásra, melyen népe fölött mond ítéletet. Nem mintha a többi nép elkerülhetné azt. A zsoltár alapján Péter apostol mégis joggal figyelmeztet: „…itt van az az idő, amikor elkezdődik az ítélet az Isten háza népén. Ha pedig először rajtunk kezdődik, akkor mi lesz a vége azoknak, akik nem hisznek az Isten evangéliumában?” (1Pt 4,17)

Isten megváltott engem, hogy ne jussak a sírba, és életem a világosságban gyönyörködjék. Jób 33,28 (1Kor 1,30b; Jel 5,1–5; Ézs 49,18–26) Ezek a Búzból származó Elíhú szavai. Az ő reménysége a megváltásról csak eddig terjed: Isten a benne bízót élete során kétszer, háromszor is megmenti a halálos veszedelemtől. Jób reménye ennél sokkal több: „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, s ha ez a bőröm lefoszlik is, testemben látom meg az Istent.” (Jób 19,25–26) És a történet végén Isten Jóbot igazolja: „…így szólt az Úr a témáni Elifázhoz: Haragra gerjedtem ellened és két barátod ellen, mert nem beszéltetek rólam olyan helyesen, mint szolgám, Jób.” (Jób 42,7)

Ha a ti napjaitokban mondok valamit, azt meg is teszem! – így szól az én Uram, az Úr. Ez 12,25b (Tit 3,4–5; Jel 3,7–8.10–11/12/; Ézs 50,4–11) A próféta figyelmezteti népét: a távoli időkről szóló jövendölésekből ne vonjanak le olyan következtetést, hogy Isten az ő nemzedéküknek tett ígéreteit is csak későbbi korokban teljesíti. Istennek minden időben van hatalma, hogy beteljesítse szavát azokon, akiknek az szól.

Te ismersz engem, Uram! Látod, mert megvizsgáltad, hogy tied a szívem. Jer 12,3 (1Thessz 2,4; Jel 22,16–17.20–21; Ézs 51,1–8) Jeremiás szerint az ítélet abban áll majd, hogy Isten nyilvánosságra hozza, milyennek találta kinek-kinek a szívét. Addig azonban nem nyilvánvaló, hogy kik azok, akiknek a szívük valóban Istené. Számukra ez a rejtettség szenvedés, ezért várva várják az ítélet napját.

Véghelyi Antal