A vasárnap igéje

ADVENT 4. VASÁRNAPJA – Ézs 52,7–10

– Ki az a bolond, aki kiabál? Ki az a bolond, aki tüzeket gyújt? Nincs itt semmi! Hiába állok itt a toronyban, meresztem a szemem a sötétbe. Csendes az éjszaka. A távol csendje tölti be a sötétséget. Béke van égen és földön, nem történik semmi, csak valami bolond kiabál. Nem veszélytelen az ilyen! Mi lesz, ha tényleg lesz valami, ami miatt kiáltani kell, lesz valami, ami miatt tüzeket kell gyújtani? Akkor majd nem hisz nekünk senki. Addigra nevetségessé válik minden kiáltás, minden tűz és minden őrálló.

– Már megijedtem a saját hangomtól. Igen, persze, hogy én voltam, aki kiáltottam. Én gyújtottam meg a jelzőtüzet is. Kiáltanom kellett. A messzi tornyokból láttam a jeladást, ott valóban fellobbantak a lángok. Hallottam a távoli kiáltásokat is. Igaz, magam nem láttam, hogy bármi közeledne, de az őrállónak dolga az is, hogy a távolból érkező jelzéseket továbbadja. Igaz, csendes az éjszaka. A távol csöndje tölti be a sötétséget. Béke van földön és égen, de évezredeken, évszázadokon, évtizedeken át érkezett hozzám a híradás az örömről, hogy valami történik.

Tapasztalt őrálló vagyok. Már gyerekkoromban őriztem a tábort. Legjobban a hajnali kettő és négy óra közötti időszakot kedveltem. Akkortájt kelt fel a nap. Nyár volt. Valami csoda az, ahogy a sátrak közé bekúszik a fény. Az persze még csak játék volt.

De felnőttként is őrállónak jelentkeztem. Az már nem volt játék. Hétről hétre figyelni, mi történik, hogy történik-e valami. A velem indulók közül már annyian elhallgattak, én azonban hős maradtam. Aztán segítettem másoknak is őrré válni. Mert ezt nem lehet megtanulni. Őrállóvá lesz az ember. Amikor gyengülni érzem majd hangom erejét, valaki más átveszi tőlem a kiáltást, a máglyák meggyújtásának feladatát.

Ahogy múlik az idő, egyre bizonytalanabb a hangom. Nem az erejével van baj, az, köszönöm, jól van, de kezdek félni. Talán öregszem? Fiatalkoromban bezzeg nem volt egy fikarcnyi kétségem sem, vidáman kiáltottam nagyokat, hogy szóljon, ha majd kell. Most attól félek már, hogy az egész csalás. Attól félek, hogy ok nélkül kiáltok. Hogy nem történik semmi, nem jön senki, és én a kiáltásommal félrevezetem a város lakóit.

Sok hamis kiáltást hallottam már. Láttam egyszer egy filmet. Egy olyan faluról szólt, melynek vezetői kivonultak a világból. Ahhoz azonban, hogy leszármazottaik – akik később a falu népét alkották – ne akarjanak visszatérni az elhagyott, gonosz világba, hamis veszedelmet hirdettek. Azt mondták nekik, hogy a környező erdő tele van veszedelmes fenevadakkal. Mivel a fenevadak a piros gyümölcsöket szerették, a faluból – hogy a pánik még nagyobb legyen – kiirtották a piros színt. Minden sárga volt. Valójában veszedelem nem volt, az őrök – maguk is félrevezetve – egy furcsa játék részesei voltak.

Jó film volt. Ez a hamisság ugyanakkor megrémiszt. Mi van, ha erről van szó? Kiáltanak a papok: „Jön az ünnep!” – de nincs ünnep. Kiáltanak a kereskedők: „Itt a karácsony!” – de nincs karácsony.

Mi, őrállók mások lennénk. A hosszú szolgálat kifinomulttá tette érzékeinket. Nem kiáltunk akármikor. Nem vezetnek félre minket holmi külsőségek. Nem ugrunk minden kis neszre. Figyelünk, de nem riasztunk másokat. Éppen ezért lenne szégyenné, életünk szégyenévé egy hamis riadó, egy félrevezető jeladás.

Ó, a nagy kiáltások! Ézsaiás! Jön az örömhírt hozó! Ő bezzeg kiálthatott joggal. Vége a hetvenévnyi deportáltságnak. Jön a szabadító hadsereg, jön a perzsa Círus! Akkor összerezzent a világ. Az Úr felemelte karját, beavatkozott a népek nagy történelmi fordulóiba, akkor megmutatta szándékait. Az emberek ámulva látták, hogy valóban történik valami. Akkor ámulva látták, hogy Isten valóban él, hatalmasan munkálkodik, és hogy velük van.

Akkor lehetett kiáltani az örömhírt hozóval: Istened uralkodik! Akkor lehetett igazán jó őrnek lenni. Volt miért. Az őrök együtt örültek, mert saját szemükkel látták, hogy visszatér az Úr a Sionra.

Voltak még más kiáltások is. Keresztelő Jánosé, Pál apostolé, Luther Mártoné, Bonhoefferé, a nagy teológusoké, akik feltették a mai kor valódi kérdéseit. De most szabad volt-e kiáltani, szabad volt-e tüzet gyújtani? Van-e itt valami? Csendes az éjszaka. A távol csendje tölti be a sötétséget. Béke van égen és földön.

Aztán a sötétben valami mégis megmozdul. Nem látszanak angyalseregek. Nem szakítja ketté az eget. Nem hallani hadseregek zaját. Mégis itt van. Nem közelített, egyszerűen csak körülvesz, meglep, megragad. Jobban és erősebben minden ölelésnél, minden örömnél, minden szomorúságnál, minden bűnnél.

Hogy kiáltsak újra? Lehet, hogy más nem is érzi, nem is tudja, fel sem fogná ezt a csodát. Mit kiáltsak? Jelent-e valakinek valamit az, hogy megbocsátott nekem mindent, hogy meg tudott vigasztalni, hogy ünnepet teremtett titokban, hogy újra bátor őrré tett? Kiáltanom kell mégis, szítanom a máglyát, hadd vigye a hírt messzire hangom, hirdesse a fény, hogy történik, mégis történik valami.

– Ki az a bolond, aki kiabál? Ki az a bolond, aki tüzeket gyújt? Nincs itt semmi! Csendes az éjszaka. A távol csendje tölti be a sötétséget. Béke van égen és földön, nem történik semmi, csak valami bolond kiabál.

– Én, én vagyok az a bolond, aki kiabál. Én, én vagyok az a bolond, aki nagy tüzet gyújt.

Koczor Tamás