Élő víz

Rövidülnek a nappalok, és már a szomorkás délután közepétől csendesen lopódzik a sötétség otthonaink falai közé, villanyt gyújtunk a számla várható összege ellenére, mert mégis látni szeretnénk. Vajon mit szeretnénk látni?

A természet világában átmenetileg átveszi a sötétség az uralmat, s most elképzelni is alig tudjuk, hogy nyáron még késő este is világos van, ha lement is a nap a maga járásán. Most pedig délután négy óra felé beszürkül és elkomorul minden, lassan itt a koromsötét, és ha ezt még esőterhes felhők is koronázzák, akkor igencsak felidéződik bennünk az „egyiptomi sötétség” írott emléke, ahogy az Írás mondja: „…tapintani lehet a sötétséget!” (2Móz 10,21 kk.)

A természetes sötétség az évszak függvénye: ahogy megyünk bele a decemberi, adventi időszakba, egyre rövidebbek a nappalok, és napról napra hosszabbak az éjszakák, megnyúlik a sötétség ideje. A természet sötétsége emberi lelkünkre is ráborul, és szenvedünk a következményétől, ahogy az igében olvassuk, magunk között pedig szomorú módon tapasztaljuk.

Amikor bekövetkezett a kilencedik csapás – a sötétség – Egyiptomban, akkor egyik végzetes és félelmetes következménye az volt, hogy „az emberek nem látták egymást” (ugyanott a 23. vers). Ez egy veszedelmes, félelmetes, sőt borzalmas diagnózis, elkeserítő megállapítás; minél mélyebben értelmezzük, annál inkább jeges félelmet érzünk a lelkünkben. Ha belegondolunk ennek a diagnózisnak a lelki mélységébe, megrettenve érzékeljük: az emberek nem látják egymást.

Nem látjuk egymást! Az utcán elmegyünk egymás mellett egy felületes „Jó napot!” köszönésszerűséggel, s még ha kényszeredetten meg is állunk a kötelező pár szóra, elnézünk a másik válla fölött, talán a kirakat felé, talán terminusaink felé. Nem látja a férj a feleség, a feleség a férj szomorú szemeit, mert mindkettejüknek fontosabb a tükör visszatükröző valósága (tükröm, tükröm, mondd meg nékem…). Nem látja a gyerek a szülő fáradtságát, amikor már a sokadik értelmetlen és nyegle rosszalkodását szakasztja rá, és nem látja a szülő a gyermek magányát, aki valami buta bandába keveredik ahelyett, hogy egyedüllétének kesernyés hétköznapjait élné. S látja-e a testvér a testvért, a barátnak mondott cimbora a gondterhelt barátot, munkatársat, szomszédot? „Az emberek nem látták egymást…” Mert sötétség volt, rettenetes sötétség.

Sötétség fenyeget, rettenetes sötétség! Vagy már el is nyelt minket, és nem látjuk egymást? Nemcsak a természet világában növekszik a sötétség, de az embervilágban is. A természet világában ez így természetes, évszakfüggő. S embervilágunkban? Jó nekünk, hogy nem látjuk meg egymást? Pedig adventben éppen látni kellene: egy kicsit jobban a másikat, mint magunkat!

De milyen fényben? Mert mesterséges fényeink nem segítenek. Kevésnek tartjuk a gyertyafényt, hideg reklámnak a neonfényt, sápadt a villanyfény, veszedelmes a lézerfény. Lélekkel látni csak különleges fényben lehet.

„Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” – mondta a názáreti Jézus (Jn 8,12). Ennek is növekvő fénynek, világosságnak kell lennie; ahogy napfelkeltétől kezdve növekszik a világosság, lelki életünkben is úgy kell növekednie. Követhetjük a természetben is a világosság útját, kibontakozását, ahogy elűzi a sötétséget, és így élhetjük meg ezt a folyamatot a lelki életünkben is.

Ezt jelképezik az adventi koszorúk gyertyái. Számuk négy; adventi vasárnapról adventi vasárnapra mindig eggyel több gyertyát gyújtunk meg „örökzöldből” készült koszorúnkon, jelképezve, hogy így növekszik a Lélek fénye az életünkben. Krisztus Lelkének fénye ragyoghatja be az életünket, és aki ezt átéli, az „nem jár sötétségben”. Nem kell eltévednie, falba ütköznie, szakadékba zuhannia, karamboloznia, hanem „övé lesz az élet világossága”, és ebben a fényben látni fogja a másik embert. Azt a másikat, aki mellé eddig közömbösen ült le tévézve vacsorázni, mert észre fogja venni a szemsarokban bujkáló könnycsepp időnkénti megcsillanását, a görcsösen kapaszkodó kezet, a másik fáradt járását. S növekvő lehet a fény, ahogy ezt nagyon szépen jelképezik az adventi koszorúk gyertyafényei.

Végül eljön a szenteste: az örökzöld karácsonyfán meggyulladnak a gyertyák, csillagszórók, ragyognak a karácsonyi fények. Most ennek a szent ünnepnek lehessen a csodálatos titka az, hogy a lelkünkben is fokozatosan növekszik Krisztus világossága a Szentlélek által, hogy meglássuk a másikat. Hogy azokat is igazán lássuk, akiket Isten közvetlenül mellénk állított, és azokat is, akiket a Lélek titokzatos módon utunkba hoz. Erre a különleges, természetfeletti világosságra van nagyon nagy szükségünk. Erre a mennyei fényre. „A nép, amely a sötétségben lakott, nagy világosságot látott, és akik a halál földjén és árnyékában laktak, azoknak világosság támadt.” (Mt 4,16)

Advent növekvő fénye teljesedjék be számunkra a karácsonyi ragyogásban, hogy egészen más fényben lássunk mindent és mindenkit. Hogy Isten fényében lássunk mindent és mindenkit. S akkor nem csak kellemes, hanem boldog és áldott karácsonyunk lesz! Erre garancia van! Nem mi garantáljuk, hanem a mennyei világosság, aki egészen személyesen mutatkozott így be: „Én vagyok a világ világossága…” De azt is ott találjuk a legszentebb Írásban, hogy nekünk be kell fogadnunk az életünkbe ezt a világosságot. „Ti vagytok a világ világossága.” (Mt 5,14)

Ribár János