On-line plusz
Nem várunk hiába
Egy kedves ismerősöm szomorúan bevallotta nekem a minap, hogy igazából nem szereti a karácsonyt. „Unalmas és lehúzó” – mondta, s ahogy végignéztem az ízléstelen bizsuktól és förtelmes giccsektől roskadozó „ünnepi vásáron”, bevallom, hirtelen nem is tudtam mit felelni. Csak álltam ott némán, s azon tűnődtem, hogy nagyon nincs ez így jól.
Íme, ilyenek vagyunk mi: az imádság házát rablók barlangjává tesszük, az adventi várakozás csendes örömét piaci forgatagra cseréljük (vö. Mt 21,12–13). És erről ma már írni sem lehet, hiszen megírtuk már tavaly is, azelőtt is, tudja már mindenki, a közhelyek közhelye, unalmas és lehúzó ez is.
Igazából egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy kortársaink többsége nem tud mit kezdeni Megváltónk születésének ajándékával, hiszen sokan úgy hiszik: ha nem vagyok bűnöző, bűnös sem vagyok. Tényleg nem? Nem kell ahhoz embert ölni, hogy az ember felfogja: „hűtlenül eltértünk Istenünktől”, „szívünk hazug beszédet gondolt és szólt”, mert belefásultunk az Isten Fiába vetett bizalomba, mert elhagytuk a törvényből „az igazságos ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget; pedig ezeket kellene cselekedni” (Ézs 59,13; Mt 23,23). Csak néhány válasz az értetlenség miértjeire, a teljesség igénye nélkül, hiszen a sor alighanem végtelen.
Csodálatos Tanácsosunk, erős Istenünk, örökkévaló Atyánk neve helyett a mammont tömjénezik idén is a szupermarketek pogány tolongásában, immár rutinszerűen megfeledkezve arról, hogy ezeket a „kincseket” úgyis a moly és a rozsda emészti meg (vö. Ézs 9,5; Mt 6,19–21.24).
Mi, keresztények persze nem így várunk – gondoljuk önelégülten. És közben miféle példát mutatunk? Bágyadtan menetelünk együtt a széles úton bolyongókkal, ugyanúgy – vagy még bódultabban; arcunk fakó, szemünkben ugyanaz a fáradt, csüggedt mélabú, amely már szinte természetes, sőt normális tekintetnek számít ebben az országban.
Hát ilyenek azok a napok, melyeken az ember vár? Ilyen lenne az igaz istentisztelet, amelyen az ember a Messiás érkezésének örül? „Lehajtja fejét, mint a káka”, s ezt nevezi az Úr kedves születésének?
Pedig mi „ismerjük az Úr félelmét, embereket győzünk meg, Isten előtt nyíltan állunk”, hogy legyen mit felelnünk azoknak, „akik azzal dicsekednek, ami csak látszat, és nem azzal, ami a szívben van” (2Kor 5,11–12). Krisztus vagy Beliál? – El kellene már dönteni! Mert az Ámen, a hű és igaz tanú tud a mi cselekedeteinkről, hogy ámbár sokan keressük Jézust, hitünk gyakran csak langyos, s így könnyen utolérhet minket is az ítélet: „…mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.” (Jel 2,16)
Ezért eldöntöttem, hogy idén előnyben részesítem majd az egyszerű és szerény, otthon készült ajándékokat. Nem leszek „a hitetlenekkel felemás igában”, s e hetekben szigorú számvetéssel gondolkodom el azon, mi a bűn, az igazság és az ítélet (vö. 2Kor 6,14; Jn 16,9–11). Elmélkedem Isten erejének kincséről, mely „cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak”: szorongatnak, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe, s ha üldözöttek vagyunk is, nem elhagyatottak. Az Úr Jézus Krisztus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy születése és élete is látható legyen testünkben. (Lásd 2Kor 4,7–10!)
S hogy milyen az igazi várakozás? „Ha majd senkire sem raksz jármot, nem mutogatsz ujjal, és nem beszélsz álnokul, ha kenyeret adsz az éhezőnek, és jól tartod a nyomorultat, akkor fölragyog a sötétben világosságod, és homályod olyan lesz, mint a déli napfény. (…) Ha nem jársz kedvteléseid után a nyugalom napján”, ha az Úr szent napját „azzal dicsőíted, hogy abbahagyod munkáidat, nem keresed kedvteléseidet, és nem tárgyalsz ügyeidről, akkor gyönyörködni fogsz az Úrban”, ő pedig a föld magaslatain fog hordozni téged (Ézs 58,9b–10.13–14). És akkor advent idején gondolkodás nélkül is tudjuk majd őszinte örömmel hirdetni: mi nem várunk hiába.
Andriska János