A vasárnap igéje

ÓÉV ESTE – Lk 12,35–40

Az esztendő utolsó estéjén különös erővel hatja át az ember szívét a gondolat: valaminek a vége egyben egy másik dolognak a kezdete. Igaz ugyan, hogy az új nap majd ugyanúgy köszönt ránk, mint ahogyan estéről reggelre újból megvirradunk, de múló napjaink időszámítással is mérhető pergésének ez a mérföldköve mindig megállít.

Megéltük. Átéltük. Túléltük. Ki hogyan, de végérvényesen, visszahozhatatlanul. Mivel pedig a holnap még semennyire sem bontakozik ki az ismeretlenség homályából, inkább visszatekintünk. Az évbúcsúztató szokások, a sokszor fékevesztett, félelmeket vagy az elrontott dolgok vádló hangjait túlharsogni igyekvő ünneplés igazában profán hálaadás: bármi megtörténhetett volna, de valahogy mégis itt vagyunk.

Amikor keresztény emberként éljük át ezt a pillanatot, tudjuk, hogy nem kiszámíthatatlan események szerencsés sorozata sodort az év végére, hanem hálaadásunk a gondviselő, megtartó Isten felé fordul.

Óesztendő utolsó estéjének evangéliuma azonban sokkal inkább egy új kezdethez illő, buzdító jézusi szónak tűnik, mintsem visszatekintő hálaadásra való felhívásnak. De elevenítsük csak fel a magunk mögött hagyott év napjait, eseményeit: hogyan álltunk helyt, mit tettünk, miként szóltunk? Felövezett derékkal, meggyújtott lámpással, a felkészültek, a várakozók biztos hitével, reménységével tudtunk élni? Tudtuk, hogy nem magányosan, az üres ég alatt küszködünk elhordozhatatlannak tűnő terheinkkel? Átéltük annak örömét, hogy a legnagyobb Úr papírra vetett vagy kimondott szavakba, a hozzánk érkező ember tanúságtételébe vagy töredékes szeretetébe, netán éppen a mi legkisebbek felé kinyújtott kezünkbe alázkodva szolgált közöttünk? Hittük mindig, hogy számadásunk egész, mert ami hiányos, azt a Megváltó végtelen szeretete kipótolja? Jézus tükröt tart elénk.

Soroljuk, soroljuk a kérdéseket, de válasz híján újból és újból elnémulunk, mert amit a tükörben látunk, amiatt nem mernénk tekintetünket felemelni arra, aki igazán és teljes lényével szeret… És mégis itt vagyunk. Ez a „mégis” az óéveste csodája. Hogy botladozó, bűnös emberségünkben mégis eljuthattunk idáig. Hogy megfogyatkozó, sokszor ingatag hitünk ellenére Isten nem fordított hátat nekünk. Hogy nem voltunk készen a holnapi napra, de az mégis ránk virradt, mert nem voltunk egyedül, és volt értelme, hogy ránk virradjon. Hogy nem az Úr érkezése, hanem egészen más miatt virrasztottunk sokat a második és harmadik őrváltás idején, de ő akkor is ott volt velünk. Ez az, ami miatt óesztendő utolsó estéje nem lehet soha profán hálaadás. Csak azzal képzelhető el, aki kéri tőlünk a felövezett derekat és a meggyújtott lámpást, de megbocsát, és új esélyt ad napról napra akkor is, ha készületlenül lát minket.

Ezzel a visszatekintéssel válik igazán ajándékká az átélt esztendő. Mert ami jó volt, ami sikerült, amire szívesen emlékezünk, az csodává nemesül. Nem pusztán a szép emlékek nosztalgikus felemlegetése teszi ragyogóvá a boldog pillanatokat: gondviselő, megváltó Urunk végtelen, kifogyhatatlan szeretetét látjuk, amikor nekünk, érdemtelen szolgáinak mégis felvillant valamennyit szeretetének kimeríthetetlen, áldást hozó fantáziájából.

A múló idő fájó, érthetetlen pillanatait sem kell szőnyeg alá söpörnünk. Amíg van időnk, hogy mindennap felismerjük küldetésünket, amíg van időnk, hogy higgyünk, reméljünk a minden értelmet meghaladó szeretetben, amely megőriz bennünket a jövőnek, nem mondhatjuk, hogy mindennek vége, minden lezárt, a holnap már nem hozhat semmi olyat, ami gyógyít, ami örömöt ad.

Az új esztendőt Jézus nevében kezdjük majd. Annak a Jézusnak a nevében, akinek ma esti szavai tükröt tartottak elénk, hogy meglássuk, mi mindenben voltunk kevesebbek, mint ahogyan azt ő meghagyta nekünk. Annak a Jézusnak a nevében, aki a tükörben látható, sokszor csúnya, eltorzult arcot is szépnek látja, mert az övéi vagyunk, mert szeret bennünket, mert az életét adta értünk.

A holnap még semennyire sem bontakozik ki az ismeretlenség homályából, de az, aki holnap és életünk minden napján a maga teljes szeretetében megismerhető, velünk lesz: ebben biztosak lehetünk. Ő tartott meg a búcsúzó év alkonyáig, ő fogja meg a kezünket, hogy vezessen minket, ővele és őbenne lehetünk reménységgel, hogy a múló időben a múlhatatlanság felé fordítja lépteinket.

Legyen derekunk felövezve, lámpásunk meggyújtva, mert ő jön, hogy övéi legyünk ott, ahol nem múlik és nem kezdődik semmi: örök országában, az örök új esztendőben.

Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus! Hálát adunk neked, hogy megtartottál minket. Te taníts bennünket a múlttal, hogy a jövő mint felkészült, utadat járó, mindörökké veled maradó tanítványaidra köszöntsön ránk. Ámen.

Ördög Endre