Élő víz

Mózes harmadik könyve áldozatokra, megtisztulásokra és ünnepekre vonatkozó kultuszi előírásokat tartalmaz. A könyv görög–latin címe (Leviticus) a papok szolgálatára utal, akiknek a leszármazási vonala Lévire (Áron főpap ősatyjára) vezethető vissza.

Számunkra a kultikus-rituális előírások már idegenül csengenek. Az ószövetségi áldozati istentisztelet a jeruzsálemi templom elpusztításával (Kr. u. 70) gyakorlatilag is véget ért, de valójában már korábban érvényét veszítette, hiszen Jézus Krisztus élete feláldozásával egyszer és mindenkorra eleget tett az ember bűnéért, amely elválasztotta Istentől.

Félreértés volna, ha az ószövetségi engesztelő áldozatban egy haragos Isten befolyásolására törekvő emberi cselekvést látnánk. Az Ószövetség szerint a bűn megjelenésével zavar támadt az Isten-ember kapcsolatban. Isten az ószövetségi engesztelő áldozattal lehetőséget teremtett a bűnös embernek, hogy tettei végzetes következményeitől megmenekülhessen. Az áldozati állat a bűnös ember „helyettese” volt, akin beteljesedhetett a bűn halálos ereje.

Mélyebb értelemben azonban az áldozat ma is az élő hit alapvető eleme maradt. A hitnek, akárcsak az áldozatnak, lényege az az önátadás, amellyel az ember önző bezártságából visszatér az Istennel való közösségbe. „…még az igazért is aligha halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált. Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.” (Róm 5,7–8)

Az áldozathozatal kérdése legtöbbünk életében értékrendünk hű tükre. Mit áldozunk fel, és miért? Milyen a fontossági sorrendünk? Mit árul el erről az értékrendről, hogy a leggyakrabban a „hiábavaló áldozat” kifejezést használjuk?

Számtalan hiábavaló és elpazarolt áldozatunk ellenére emberi életünk legfontosabb értelmes áldozata, a szülői áldozathozatal azért mégis megőrizte az eredeti, bibliai jelentését, hiszen a valódi áldozatot Atyánk, Isten hozta meg Jézus Krisztusban értünk, a gyermekeiért.

Magyar Bibliatársulat