A vasárnap igéje

HETVENED VASÁRNAP – 1Kor 9,24–27

Mi tagadás, a mai élsportolók körüli doppingbotrányok idején nem egyértelműen találó Pálnak a képe a versenypályán futókról és az öklözőkről. Persze erről mit sem tehet az apostol. A mai élsport világában uralkodó viszonyokra tekintve kimondhatjuk: bizony a kép torzult, mert ma már tudjuk, hogy a mindenáron győzni akarás tisztességtelen eszközök igénybevételét is jelenti, és az önmegtartóztatás napjainkban mintha azt is jelentené, hogy a sportoló eleve lemond élete tíz-húsz-harminc évéről, mert az általa beszedett szteroidok a teljesítményfokozó hatás mellett tönkreteszik a szervezetét, amelyet nem éppen ilyen táplálékok fogyasztására „találtak ki”.

Olyan mértékű teljesítménykényszer uralkodik az egyre üzletiesebb sportvilágban, hogy a másodlagos cél, a haszonszerzés már messze háttérbe szorítja az elsődleges célt, a sport, a tisztességes versengés önmagában való örömét. A cél már nemcsak a célt jelenti önmagában: nagyon sok minden mást is el lehet érni azáltal, ha valaki elsőként fut át a célvonalon. Futásával sztár lesz, aki körül megjelennek a menedzserek, jó pénzért árulva a sportoló idejét, szavait, arcát és nevét. Milliókat hoz a konyhára, és mivel sokat ér, sokat is várnak el tőle – szinte emberfelettit, képességeit meghaladót. Ezért segítségre van szüksége: a szerekre. Ráadásul a tündöklés ideje – egy-két sportágat leszámítva – talán csak pár hónap, esetleg néhány év; ezalatt egész további életének alapjait le kell tudnia rakni. Sokaknak sikerül, sokaknak nem. A célért futás így valóban mindent jelent – igazi „mindent vagy semmit” játék.

Hát ez lenne a Pál által leírt, csak a céllal számoló futás értelme? Iszonyú teher, szinte emberfeletti az az elvárás, hogy mindenki annak biztos tudatában fusson, hogy csak ő lehet az első, mert másként nem is érdemes egy lépést se tennie.

Ezzel a világgal szemben a kereszténységet úgy látjuk és szeretnénk láttatni, mint amelyben éppen a mindig másodikak és azok érvényesülhetnek, akik el sem jutnak addig, hogy egyáltalán a rajtvonalhoz álljanak. És ha Pál sorai szerint a keresztény élet nem más, mint teljesítménykényszerben versenyezni, akkor teljes joggal mondhatjuk: nem kérünk belőle. Hiszen ebbe fárad bele a sportoló, de ebbe fárad bele a menedzser, a köztisztviselő, a gyári munkás, és ebbe fárad bele az állandó vásárlásra kényszerített posztmodern társadalom is. Mindenütt mindig teljesítened kell, mindig és mindenütt meg kell felelned kvótáknak és elvárásoknak, fogyasztói, termelési mutatóknak.

Igen, joggal mondjuk: ebből a világból nem kérünk. De bárcsak következetes lenne ez az elutasításunk! Akkor Pál sorainak lényegét is meglátnánk. Mert furcsa módon hitünk és Krisztus-követésünk világában éppen mi magunk állítjuk fel azon elvárásokat, amelyek a másokat elítélő és a magunkat felmentő ítélkezés eszközei.

Többnyire úgy látjuk magunkat, hogy mi elértük a célt, hogy mi valóban úgy futottunk és öklöztünk, hogy miénk lett a hervadhatatlan koszorú. Ezt a koszorút általában az üdvösséggel, Isten kegyelmének, szeretetének elnyerésével azonosítjuk, és magunkról úgy tartjuk, hogy elnyertük ezeket, mert megfutottuk a pályát. Így valóban mindent elnyertünk, minden a miénk, ami csak lehetséges ebben az életben, és ha az immanens világ javaiból nem részesedünk is olyan mértékben, hogy ezt győzelemként értékelhetnénk, de legalább „a hit világában” mi győztünk. Győztünk azokkal szemben, akik nem is futottak a hervadhatatlan koszorúért, akik az immanensben akartak győzni. Kimondhatjuk magunkról: velük szemben az igazán fontosban, az egyetlen fontosban mi nyertünk, és ők veszítettek.

Minden önérzetesen megfogalmazott véleményalkotásunk, amely annak alapján születik meg, hogy az élet egyetlen fontos kérdésében mi megfutottuk a pályát, és nyertünk, a páli gondolat félreértésének példája.

Pál itt nem üdvösségről beszél. Talán érthetőbb lenne, ha Pál „versenypályája” nem az evangélium hirdetése lett volna a szó klasszikus értelmében, hanem például Teréz anya indiai nyomortelepeken, beteg, már-már állati sorban haldoklók között végzett evangéliumhirdetése. Ő itt akart nyerni.

Mind Pál, mind Teréz anya futása csak és kizárólag az önmagában való célért futható, amely mellett minden másodlagos cél jelentéktelenné törpül. Mindent feladni csak egyvalamiért lehet, ami valóban mindennél fontosabb. És ez nem volt más sem Pál, sem Teréz anya számára, mint maga az evangélium szolgálatára való elhívás. Amely nem érdem, nem teljesített kvóta kérdése. Hacsak nem érdem a damaszkuszi úton gyilkos indulattal való rohanás vagy Máté seftelése a vámszedő asztalnál.

De talán hitelesebb lenne mindannyiunk élete, ha folyamatosan biztos tudatában lennénk annak, hogy mi magunk is azok közé tartozunk, akik még a rajtvonalhoz sem álltunk, vagy ha igen, az ellenkező irányba lódultunk neki… Hogy kiérdemelhetetlen az a szó, amelyik a vonalra állított, megfordított, megtérített, amely megszólal minden mindenkori tanítvány életében: „Kövess engem!”

Kendeh K. Péter