Ige+hirdető

Aki titeket hallgat…

„Aki titeket hallgat, engem hallgat.” Merész mondat ez. Jézus küldötteivel nemcsak szolidaritást vállal, hanem azonosulást is. Amit küldöttei mondanak, azt ő mondja. Ezt a merészséget munkatársaimmal kapcsolatban én sohasem gyakoroltam. Krisztus küldöttjeként azonban ezt tartottam; hosszú igehirdetési szolgálatom idején (hatvan éve avattak lelkésszé) ez a mondat volt az, ami hol megrettentett, hol meg is vigasztalt. Uram merészen vállalt engem is: csoda. Az evangélium hirdetése nagy felelősség és nagy boldogság is volt egyszerre. Lelkészi szolgálatom központjában állt. Nehéz beszélni arról, ami egy idős ember élete értelmének szíve közepe volt és maradt. Most meg végtelenül hiányzik.

Nem mások igehirdetéséről szólok. Sokszor hallgattam szolgatársakat, vezetőket és beosztottakat, magyarul és más nyelven is. Itt azonban rólam van szó. 2000 óta testi gyengeségem miatt nem tudok szószékre lépni, és most tudom igazán, mit jelentett nekem a prédikáció.

Több mint négy évtizedes szolgálatom alatt sok mindent végeztem, de a prédikáció mellett minden eltörpült: a tanulás, tanítás, tolmácsolás, lelkipásztori szolgálat, lapszerkesztés, cikkírás, az egyházi diplomáciai utak. – Néhány évvel ezelőtt egy érettségi találkozónkon mindenki beszámolt az életéről, családi körülményeiről, napi munkájáról vagy élete értelméről. Ki hosszabban, ki rövidebben. Házigazda lévén az utolsó voltam a sorban. Megkérdezték: „Te mit csináltál az életben?” Egy szóval válaszoltam: „Prédikáltam.” Minden mást csak felkészülésnek, csak másodrangúnak ítélek meg ma is.

Írtam az igehirdetés szándékáról és tartalmáról tudományos munkát, doktori disszertációt. Tanítottam homiletikát, tartottam előadásokat az evangélikus felfogásról és gyakorlatról az igehirdetéssel kapcsolatban. Mindez azonban más volt, amikor vasárnapról vasárnapra nekem kellett prédikálni. Édes teher volt. Teher, mert hosszú készülés előzte meg, boldogság, amikor átélhettem, hogy már nem rám hallgatnak, hanem Jézus Krisztus szava szól ajkamról. Hiába jöttem le gyakran a szószék lépcsőin bocsánatot kérve Uramtól mindazért, amit elrontottam, valójában boldog voltam a megáldott ember boldogságával. Ez a grádicsok zsoltára a lelkész életében.

Csak vallani lehet arról az élményről, amelyet az ember akkor él át, amikor szinte megáll a levegő, és azt hirdeti: „Nem én, de Urunk mondja néktek…” Nem üzen valahonnan messziről, mint távolba szakadt hazánkfiai időnként egy-egy más kontinensről, hanem jelen van. Ajkamon Urunk szólalhat meg. Semmivel össze nem mérhető élmény ez.

Minden kollégám, ha lelkiismeretes igehirdető akart lenni, átélhette ugyanezt. A prédikáció előtti rettegést (tremendumot) és a prédikáció alatt átélt jelenvalóságot (praesentia). A gyülekezet lelkészével együtt Urunk erőterébe került, megtapasztalta a több mint lámpalázat a szolgálat előtt és a varázslatot a prédikáció idején.

A Deák téri szószéken voltam igazán otthon, noha valóban sok helyen kellett, lehetett szolgálnom országunkban és más földrészeken. Itt ismertem a hallgatókat, és szerettem őket; időskoromban már három nemzedéket. Nem kellett keresnem kapcsolópontokat, hiszen benne éltem a gyülekezetben.

A készülés verítékes munka. Kerestem a mondanivalót, napokig csiszolgattam a stílust, a jelzőket, hogy az „aranyalmát ezüsttálcán adjam át”. Könnyű másoknak tanácsot adni. A négy kérdést újra meg újra felvetni: Ki beszél? Kinek? Mit mond? És hogyan? De amikor nekem kell szolgálni, az más. Szerkesztettem is lelkipásztoroknak és értelmiségieknek készített újságot, de tanácsolni, tanítani mindig könnyebb, mint Urunk szavát hitelesen hirdetni. Megtapasztaltam, hogy csak térden állva, vagyis imádkozva szabad készülni a prédikációra.

Ma úgy látom, nem az igehirdetés áll evangélikus egyházunk életének központjában. Hallok kidolgozott előadásokat, sokféle modern példát, költői illusztrációkat, mégis úgy tapasztalom, lelkész testvéreim nem tartják központi feladatuknak az igehirdetést. 1969-ben Svédországban, ösztöndíjas időm végén megkértek, foglaljam össze tapasztalataimat a svéd lelkészek életéről, szolgálatáról. Arról is írtam, hogy nálunk ismeretlen a „predikotrötthet”, vagyis a prédikációs fáradtság, ami jellemző a svéd szószékre. Nem a gyülekezet fáradt bele precíz, pontos igehirdetésekbe, hanem az igehirdető. Úgy fejeztem be a cikket: nálunk ez a jelenség még ismeretlen. Csaknem négy évtized telt el azóta, és már nem merném leírni ugyanezt…

E sorokkal is szolgatársaimnak üzenem: lehet sok dolga, feladata egy lelkésznek, de egy feladata biztosan van – és ez az evangélium hirdetése. Drága, pótolhatatlan feladat ez. Boldog vagyok, hogy Uram így bízott meg bennem is, és vállalja a közösséget a mai igehirdetőkkel is.

Hafenscher Károly (id.)