Kultúrkörök

Nehéz lenne elhinni, hogy véletlenül került főműsoridőben a piacvezető kereskedelmi tévécsatorna programjába mintegy két hete a John Q – Végszükség című, 2002-ben készült amerikai film. Inkább revideáljuk a kereskedelmi adókkal kapcsolatos előítéleteinket, és ismerjük el, hogy ebben az esetben a film jelentős segítséget nyújtott mindnyájunknak, akik aggódunk, illetve fenntartásokat fogalmazunk meg az egészségbiztosítási törvénnyel kapcsolatban.

Ahhoz, hogy a film nekünk is szóló erőteljes üzenetét jól értsük, ki kell zárnunk néhány tényezőt. Az a szisztéma, amelyet nálunk az új törvénnyel be kívánnak vezetni az egészségügy finanszírozásában, sehol a világon nem létezik. Ettől még persze lehetne akár jó is. Az Egyesült Államokban működő rendszer is egyedi, üzleti alapú, úgynevezett több-biztosítós. Mégis, vagy talán éppen ezért – ahogy a filmben is elhangzik – negyvenmillió amerikainak egyáltalán nincs biztosítása.

A kapcsolópontot az üzleti alap, a magánbefektetőknek az egészségbiztosítási piacon való megjelenése jelenti. Nem az amerikai modellt vitatjuk – tudjuk, nem ezt kívánja átvenni a hazai törvény –, hanem a társadalombiztosításban az üzleti érdekeltség megjelenését.

Fenntartásunk lényege: a szolidaritás elve és a magánérdekeltség az alapbiztosítás szintjén nem elegyíthető. Ezért támogatjuk, gondjai ellenére, az úgynevezett egybiztosítós modellt, amely jól, valódi biztosítóként működhet – szolidaritásalapú társadalombiztosítás –, ha az állam képes lemondani a kézi vezérlésről, és jól érvényesül a civil és a szakmai kontroll.

De mi a film üzenete? Anyagi gondokkal küzd egy rokonszenves afroamerikai család. Az apa részmunkaidőben dolgozik, az anya bolti eladó. Váratlanul súlyos probléma zúdul rájuk: serdülőévei elején lévő fiuk egy baseballmeccsen összeesik. Kiderül, hogy súlyos szívbeteg, legfeljebb hónapjai lehetnek hátra, hosszú távon csak a szívtranszplantáció segíthet. Hiába van az apának biztosítása, megdöbbenve szembesül azzal, hogy ez csak húszezer dollárig fedezi a költségeket, a műtét viszont kétszázötvenezerbe kerül.

Mindenüket pénzzé teszik, sok segítséget kapnak, jelezve, hogy létezik társadalmi szolidaritás, de az összeg messze elmarad a szükségestől. A helyzet akkor válik drámaivá, amikor a kemény anya kiabál a törvénytisztelő, jámbor férjével, hogy tegyen valamit, mert a gyerek kórházi ápolását be akarják fejezni.

Ekkor az apa először túszul ejti a szívsebészt – akinek nincs döntési, „csak” szakmai kompetenciája –, majd az ambulancián várakozókat, és követeli, hogy gyermekét vegyék fel a transzplantációra várók listájára. Erre nem volt hajlandó a kórház igazgatónője. A túszdráma számos, önmagában is érdekes epizódja végén az apa elhatározza, hogy ő adja át szívét a fiának. Korábbról tudjuk, hogy gyakorló keresztény a család, ez pedig krisztusi motívum. Az önfeláldozásra azonban – ez Amerika – mégsem kerül sor, az utolsó pillanatban megérkezik egy balesetben elhunyt fiatal nő alkalmas szíve. A kórház igazgatónője elengedi a költségeket.

Az egész film, közvetlenül és közvetve, a biztosítási rendszerről, ennek korlátairól, a pénz hatalmáról, az álszent társadalomról szól. Az egészségügyiköltség-robbanás miatt nem lehetséges árverseny a biztosítási piacon, illúzió az „alacsonyabb díjért magasabb minőség” elképzelés. Fokozott állami szerepvállalás szükséges, a közpénz azonban valóban a közt, nem pedig a magánérdeket kell, hogy szolgálja.

Jól működő országban és társadalomban – ez a fő üzenet – nem állhat elő olyan helyzet, amilyenről a film szól. Ez a helyzet vezet oda, hogy egy törvénytisztelő polgár, kétségbeesett apaként, olyan útra lép, amely nem fogadható el, teljesen idegen tőle. Magunk döbbenten észleljük, hogy akárcsak a kórház előtt összegyűlt tömeg, mi is a „terroristával” azonosulunk. Ebben jelentős komponens az apát alakító zseniális Denzel Washington játéka.

Amerikában a liberális tradíciók, nálunk egyrészt az olykor már szinte abszurd pártpolitikai kompromisszumok, másrészt a pártpolitikai csatározások teszik szinte reménytelenné a helyzetet.

Nem vitatva az Országgyűlés jogát és felelősségét az optimális biztosítási rendszer törvénybe iktatásában, talán mégis vissza kellene adni a szakértőknek a feladatot, komolyan véve a köztársasági elnök halasztást jelentő lépését. Akár egészen új jogszabályt kidolgozva, akár legalább alternatívákat is előterjesztve.

Netán segítene, ha a Parlament zárt ülésen megnézné a John Q – Végszükség című filmet. A kultúra segíthetne az egészségkultúrának.

Frenkl Róbert