A hét témája

Bizonyára nem csak azok tudják, akik újságolvasóként napi- vagy hetilapjukat forgatva a kulturális rovatnál időznek legtovább, hogy január 22-e országszerte a kulturális programoké: a magyar kultúra jeles napja 1989 óta. Színházban drámaíró versenyek, moziban egész éjen át tartó vetítések zajlanak, kiállítások, ünnepi koncertek várják az érdeklődőket, művészeket tüntetnek ki az Országházban… Azzal azonban már kevesebben ébrednek majd, hogy idén ez a keddi nap a Himnusz 185. születésnapja.

A fekete ruhás, magányos költő, Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én a Szatmár megyei Csekén befejezte versbe szőtt imádságát, mely a Himnusz címet kapta, alcíme A magyar nép zivataros századaiból. A sors, mint annyiszor a klasszikus alkotások történetében, ezúttal is úgy intézte, hogy a művész nem élte meg a remekmű megdicsőülését: a költemény megzenésítésére Kölcsey halála után hat évvel, 1844-ben írtak ki pályázatot – a nyertes pályázó, mint tudjuk, Erkel Ferenc lett.

Az 1848/49-es szabadságharc és az azt követő elnyomás alatt a bús-reményteli ódát már nemzeti énekként fújta idős és fiatal. A zsoltárok és a vallásos énekek nyelvéből született verset azóta is együtt énekli katolikus és református, evangélikus és ateista. A magyar nép, Szerb Antal szavaival élve, „a nemzet legfájdalmasabb emberének” imádságát választotta közös identitásának zenei kifejezésére. Kölcsey Ferenc ökumenét teremtett.

A reformkor nagy romantikusához méltóan szakralizálta a nemzet fogalmát; Istent és a vallást – alapvetően a katolicizmusra jellemző módon – a nemzeti közösség ügyének tekintette. Magában a műben azonban már a protestáns prédikátor szerepébe helyezkedett, amikor visszahelyezte költeményét a múlt „zivataros századaiba”. Míg nagyobb közösségben énekelve azt mondhatjuk, nemzeti rítust ülünk, ugyanez az ének a magányos ember Istennel való egyedüllétének csendes eszköze is lehet.

Az pedig már az Örökkévaló fintora, hogy – Kodály rettenthetetlensége okán, mellyel Rákosiék ötletét, az új himnusz írására való felkérést lesöpörte az asztalról – Magyarország lett az egyetlen olyan kommunista ország, melynek himnusza az „Isten” szóval kezdődött.

Kisgyermekkorunktól kezdve tanuljuk himnuszunkat, hogy azután országhatáron innen és túl kulturális és érzelmi tulajdonunkat jelentse nekünk, magyaroknak. Losonczy Anna kultúrantropológusnak a Himnuszról írt szavaival summázva: „A magyar rádió és televízió, mióta fennáll, a Himnusszal fejezi be adását, és minden év december 31-én éjfélkor a színházakban, mulatókban félbeszakad a műsor, a magánlakásokban leteszik a poharakat, a beszélgetések elhallgatnak, a tánc abbamarad, és az emberek állva, a rádióban és a televízióban felcsendülő Himnusszal, szótlanul üdvözlik az új esztendőt.”

Így tettünk most is, és csak mosolyogtam a mellettem álló francia utazó döbbenetén. Nekik eszükbe sem jut a Marseillaise-re zendíteni az új év köszöntésére. Nekünk pedig nem árt, ha megtesszük a himnuszunkkal. Csak kovácsolja közös ódánk még több száz évig összébb a magyart!

Donáth Mirjam