A hét témája

Január 22-én a magyar kultúra napját ünnepeljük. E jeles napon egy 185 évvel ezelőtti kultúrtörténeti eseményre emlékezünk: ekkor fejezte be Kölcsey Ferenc a Himnuszt. A kultúra fogalma történelmi távlatokban többször átértékelődött; a kutató leginkább a közgyűjteményekben követheti nyomon a változásokat. A Magyar Televízió archívuma az ország legnagyobb audiovizuális kollekciója. Vezetőjével, Dunavölgyi Péterrel az ünnep előtt beszélgettünk.

– De Gaulle-nak tulajdonítják a mondást, hogy igen nehéz összetartani egy olyan nemzetet, ahol több mint négyszázféle sajt kapható. Az MTV archívuma százhatvanezer órányi műsort őriz; ha jól számolom, tizennyolc teljes év kellene a megtekintéséhez. Hogy lehet eligazodni ebben a tömegben?

– Az archívum anyagait a nyolcvanas évek második feléig hagyományos könyvtári kartotékrendszerben tartották nyilván, s párhuzamosan filmdossziék segítették a keresési rendszert. 1986-ban az UNESCO Isis programjának támogatásával, a magyar közgyűjteményekkel közösen kezdtük el a számítógépes feldolgozást. Napjainkra a filmanyag 99%-ához digitális keresőrendszerben lehet hozzáférni, de a híranyag feldolgozottsági szintje is megközelíti az említett értéket.

– Két éve áll a csapat élén. Mennyire szellemi, s mennyire technikai munka az archívum vezetése?

– Sajnos 60 : 40 százalék a technika javára. Nagyon sok az adminisztratív teendő, és a szívem vérzik, amikor nem a tartalmi elemekkel foglalkozhatok. Remélem, a jelzett arány megváltozik, ha az új gyártóbázison anyagaink java része restaurálva, digitális szerveren áll majd rendelkezésre.

– 1999 elején adták át a Da Vinci filmrestauráló-filmfelújító berendezést, amelynek segítségével elkezdték a köztelevízió közel huszonöt évnyi filmtermésének felújítását. Mai tudásunk szerint melyik a leginkább időtálló képhordozó?

– A digitális hang- és képrögzítési technika alig több mint két évtizede jelent meg, így nincsenek igazán összehasonlítási adatok. Amennyiben a digitális technika emlőin nevelkedett munkatársat kérdezzük, nem lehet kétséges a válasz, a magam részéről a filmre szavazok, a többinek még bizonyítania kell. A megfelelő körülmények között tárolt filmanyag száz évig is eltartható minőségromlás nélkül.

– A magyar kultúra szempontjából melyek voltak az aranyévek?

– A Magyar Televízió mai szlogenje – „Értéket közvetít” – megalakulásának első percétől kezdve érvényes volt. A hatvanas évek Európájában egyedülálló volt a heti színházi közvetítés, kár, hogy a rögzítési technika hiánya miatt csak töredéküket ismerheti meg az utókor.

1961-től bontogatta szárnyait a nagy tévérendezői generáció; többek között Horváth Ádám, Szinetár Miklós, Zsurzs Éva, Mihályfi Imre nevét említeném. 1962 mérföldkő volt a televízió történetében; kiléptünk a nemzetközi színpadra, és két rangos nemzetközi díjjal ismerték el erőfeszítéseinket: Monte Carlóban Palotai Boris – Zsurzs Éva Nő a barakkban, a cannes-i televíziós fesztiválon pedig Fedor Ágnes – Kovács Judit – Mihályfi Imre Menekülés a börtönbe című alkotása kapott értékes díjat. A dokumentumfilm is erőteljesen fejlődött, Kende Márta filmje, a Bognár Anna világa 1963-ban Londonban kapott figyelemre méltó elismerést.

– Mennyire szólt bele a pártvezetés a műsorpolitikába?

– A televízió szerepét mindig is nagyra tartották, hiszen a tömegek megnyerése a kádári konszolidáció fontos eleme volt. Az „éberség” átszőtte a Magyar Televízió életét is, sok komikus, tragikomikus esetet említhetnék. Talán a legjellemzőbb Mocsár Gábor Pirostövű nád című darabjának 1965-ös bemutatójához fűződik. A debreceni tanyavilágban a téeszesítés korában játszódó novella adaptációjában elhangzik egy dekadens gondolat: „Aki nem lop, annak nincs.” Ezen igencsak felháborodtak az illetékesek, s egy huszonöt tagú bizottságot küldtek ki az „ügy” kivizsgálására. A testületben jórészt mezőgazdasági szakemberek kaptak helyet, de jelen volt Váci Mihály és Simon István is. Váci adta meg az első értekezlet alaphangját, igaznak ítélve az elhangzottakat. A történet happy enddel végződik, a rendező Szőnyi G. Sándort Balázs Béla-díjjal jutalmazták.

– Az archívum nyitva áll a kutatók előtt. Milyen témákra kíváncsiak az érdeklődők?

– Számos egyedi igény jelentkezik; a településkutatók szűkebb pátriájukról gyűjtenek anyagokat, és igen sok a média szakos főiskolás, egyetemi hallgató is. Előfordul, hogy valaki személyes indíttatásból keres meg bennünket. A klasszikus korszak bemondója volt a fiatalon elhunyt Lénárd Judit. Az alma nem esett messze a fájától, unokája egykor híres nagymamáról írja diplomamunkáját, s ugyancsak az archívumban keresett anyagot téziseihez.

– Az Uránia Nemzeti Filmszínház egész éjszakán át tartó filmvetítéssel emlékezik meg a magyar kultúra napjáról. Ha Önre bíznák a válogatást, milyen programot állítana össze a Magyar Televízió archívumából?

– Nehéz a választás, hiszen mindegyik anyag édesgyermekem. De nézzük! A három Bartók színpadi mű közül az egyik mindenképpen szerepelne a listán, s ha már a klasszikus zenénél tartunk, akkor a híres magyar basszistának, Székely Mihálynak a nem sokkal a halála előtt elkészített portréját is javasolnám. Ugyancsak bemutatnám a klasszikus magyar színjátszás egy-két gyöngyszemét. Latinovits démonikus Cipollája vagy Mezei Máriának Shaw Warrenné mestersége című darabjában nyújtott alakítása a magyar színháztörténet legszebb pillanatai közé tartozik. Gaál István filmjei is helyet kapnának a válogatásban, személyes okból: összes filmjét még halála előtt sikerült a Kossuth-díjas rendező aktív közreműködésével restaurálni. Szívemhez közel áll még Kernács Gabriellának az 1972-ben Balázs János cigány naiv festőről készült portréfilmje, s az ünnep fényében a Korok, versek sorozatból Kölcsey Ferenc Himnuszának is helye lenne a vásznon.De hosszan tudnám még folytatni a sort…

– A magyar szellemi élet számos kiválósága hithű evangélikus volt. Az ő köreikből kiket venne fel a filmlistára?

– Szokolay Sándor Vérnászát vagy az 1981-ben bemutatott Orbis Pictus szólókantátáját mindenképpen megismertetném az új nemzedékkel. A Berzsenyi Dániel születésének kétszázadik évfordulójára 1976-ban A közelítő tél címmel készített irodalmi összeállítás a maga korában kiemelkedő volt; Gryllus Vilmos daloskönyve is már klasszikusnak számít, tehát szintén bemutatnám.

– Kutatóként behatóan foglalkozik a Magyar Televízió történetével. Ez hobbi vagy munkaköri kötelesség?

– Részben munkaköri kötelességem ismerni az intézmény múltját. De egyben hobbi is: a korabeli sajtót is vizsgálva kívánom bemutatni a történetét, s az írás során a magam véleményét is érzékeltetem. Jelenleg az elmúlt ötven évből az első nyolcat dolgoztam fel, s 1990-ig szeretnék eljutni. Ott megállok, hiszen szerintem legalább negyed század kell a történelmi események letisztulásához, s ez az MTV krónikájára is igaz.

– Minden bizonnyal érdekes történetek tucatjai vannak a tarsolyában. Kérnénk egy sztorit végezetül!

– A Badacsonyi szüretet tartják a magyar televíziózás legnagyobb botrányának. Az 1964 szeptemberében készített műsor teljesen összeomlott, ráadásul az adást az Intervízió is átvette. Egy később készített kabaré rekonstruálja a történteket; e műsorszámot a nézők gyakran kérik kívánságműsorban.

Egy másik, kevésbé ismert, a hetvenes évekből származó skandalumot is említenék. Mérőhangként a második műsorban egy korábbi felvételt, a kivételes orgánumú Nagy Attilának az egykori hatalmasokat ostorozó Savonarola-monológját használták. Közben a főadón Szekér Gyula miniszterelnök-helyettes nyilatkozott az ország reményteljes állapotáról. Kideríthetetlen ok folytán a két hang összekeveredett, néhány percre rá a székház tele volt rendőrrel. Azóta a sípoló hangot használják mérésre.

Csermák Zoltán