Keresztény szemmel
Döcög vagy gyorsul az ökumené vonata?
Éppen száz esztendővel ezelőtt Paul Wattson anglikán lelkész (Garrison, New York) tartott először imanyolcadot a keresztény egység jegyében. Hatvan évvel később, 1968-ban pedig először kaptak a világ egyházai és gyülekezeti közösségei útmutató segédanyagot a keresztény egységért tartott alkalmakhoz; az anyagot együtt készítette az Egyházak Világtanácsa és a Keresztény Egység Pápai Tanácsa. Azóta egyre terebélyesedett, és hatalmas fává növekedett az imanyolcad spirituális mozgalma, s alig van hazánkban olyan település, ahol Péter apostol püspöki székfoglalásának és Pál apostol mártíriumának emléknapja között ne imádkoznának a keresztények egységéért. A déli féltekén a nyár miatt pünkösd körül tartják az egység hetét.
Ha a közös imahét céljait három szóban kívánjuk meghatározni, ezt mondhatjuk: imádság, egység – ez évben pedig hozzátehetjük: a Szentírás.
Luther, a reformátor egy alkalommal így nyilatkozott: „Imádkozzatok reggel és este s amikor csak lehetőségetek kínálkozik. Az imádság tartja a világot. Különben már rég elpusztult volna.” Szavai egybeesnek az ez évben megfogalmazott mottóval: „…szüntelen imádkozzatok…” (1Thessz 5,17)
Korántsem jelenti ez az apostoli biztatás azt, hogy ajkunknak szüntelen imát kellene mormolnia, ahogy a mókuskerék forog szünet nélkül – sokkal inkább azt, hogy életünk minden pillanata, valamennyi eseménye, szavaink és tetteink Isten színe előtt zajlanak. Imádságos felelősséggel szabad csak meghoznunk döntéseinket, hogy Urunk jóváhagyó áldását adhassa rájuk.
Így gondoltunk az idei imahét alkalmával is a világ feszültséggócaira, ahol keresztények és nem keresztények szenvednek, életük veszélyben forog; ahol gyermekek éheznek, vagy fejezik be életüket gyógyszer híján idő előtt. Így vittük az Európa különböző országaiban élő kisebbségek sorsát Isten elé, hogy jogaik ne csorbuljanak, és a nagy nemzetekhez hasonlóan élhessék meg saját kultúrájuk gazdagságát. De így imádkoztunk feszültségeket hordozó magyar társadalmunkért, az egészségügyért és a hazánk jövőjét meghatározó oktatás ügyéért is.
Az ökumenikus imahét másik jellemző szava: az egység. A közelmúltban római katolikus pedagógusok között szolgáltam. Egy fiatal tanárnő lelkesen kérdezte: „Miért nem egyesülnek végre a keresztény egyházak? Itt az ideje.”
Ez az óhaj gyakran elhangzik. Mikor lesz végre egy akol? Anélkül, hogy erre a tág ölelésű kérdésre választ adhatnánk e cikk szűkre szabott keretei között, azt válaszolom kérdés formájában: mikor lesz végre egy nyáj? Tehát mikor lesznek az egyházak egymást kölcsönösen elfogadó lelki közösséggé? Jóllehet együtt telepedünk Jézus lábai elé, hogy igéjével meggazdagodjunk, legalább évente egyszer szolgálunk egymás templomában – de ennél többet foglal magában az egy lelki közösség, az egy Krisztusban gyökerező elkötelezettség: egymás sorsában osztozni, egymás szolgálatát segíteni!
Több helyen is használjuk kölcsönösen egymás templomát, sőt vannak ökumenikus templomaink szerte az országban. Több településünkön havi rendszerességgel beszélik meg a különböző egyházak lelkipásztorai a város, a község közös gondjait, együtt imádkoznak, közösen készülnek az igehirdetésre. Egy imaheti igeliturgia utáni jó hangulatú közös vacsorán egyszeriben arról kezdtek vallani különböző felekezetű hívők és lelkészek, hogy melyiküknek milyen élményt jelentett a másik egyház eucharisztikus (úrvacsorai) közösségének átélése – rendszerint külföldön, a többségi egyház liturgiájában való ünnepi részvétel alkalmával. Akik jelen voltunk, a beszélgetést aligha feledjük.
Örvendetes hírként jutott el hozzám, hogy több település imaheti alkalmai után szeretetvendégséget tartottak a részt vevő gyülekezeti tagok számára is. Így lehetőség adódott, hogy ne csupán a lelkészek cseréljenek véleményt, hanem a hívek is ismerkedhettek, sőt az elhangzott prédikációval kapcsolatosan kérdéseket tehettek fel. Jó kezdeményezés, amelyet érdemes átvenni, ahol csak lehet. Egy helyen a polgármesteri hivatal adott otthont a találkozásnak. Másutt a hét egyik alkalmát kifejezetten az ifjúság számára tartották, a szolgálatba való bevonásukkal.
Az ökumenikus imahét harmadik jellemző szava: az Írás. Nemcsak azért, mert 2008 a Biblia éve, hanem mert általában három szakaszt olvasunk alkalmainkon, amelyek az adott este témameghatározó igéi. Számunkra – s ezt minden keresztény egyház hívei vallják – a Szentírás életünk zsinórmértéke és hitünk foglalata. Isten nagyságos, mentő tetteit adja tudtul, és földi életünk erkölcsi értékét s mértékét tárja elénk. Jó volt látni, hogy több település a helyi önkormányzattal közösen Biblia-kiállítást rendezett, melynek helyszíne általában a város vagy község közösségi épülete volt, jelezve, hogy a Biblia nemcsak az egyházak szent könyve, de európai kultúránk meghatározó forrása, ihletője is. A közösségi ház küszöbét pedig a nem hívők is könnyebben átléphetik, mintha templomba kellene menniük.
Mi volt a sajátossága ez évi imahetünknek? A visszajelzések általában örvendetesen növekvő részvételt mutatnak, erőteljesebb érdeklődést a kívülállók részéről is. Erősödik a különböző egyházak lelkészei és hívei részéről az összetartozás kifejezésének, a közös ünneplésnek és imádkozásnak az igénye. Érzékelhető, hogy a határvonal nem a felekezetek között húzódik, hanem az embertárs érdekét elfogadó és a másik emberrel egyáltalán nem törődő magatartás között figyelhető meg.
Nem szeretném rózsaszínűre festeni az ökumené helyzetét. Mindegyik egyházban tudunk elzárkózó lelkészekről s ennek következtében magukban „önálló” imahetet tartó gyülekezetről. Van arra is példa, hogy a lelkész felfogása miatt feszültség alakult ki közte és saját hívei között. Azonban azt mondhatjuk, hogy ez az elzárkózó magatartás csupán ezreléknyi kisebbségre jellemző.
Döcög vagy gyorsul az ökumené vonata? A válasz attól függ, hogy mi magunk mozdonyok vagyunk-e a vonat elején, vagy teherkocsik a szerelvény végén. Közös Urunk a szemafort zöldre állította az ökumené vonata előtt. Legyünk mi az ökumené bátor hírvivői!
D. Szebik Imre