A vasárnap igéje

ÖTVENED VASÁRNAP (ESTO MIHI) – 1Kor (12,31)13,1–13

Az Első korinthusi levél 12. fejezetének utolsó mondata nélkül a Pál apostol szeretethimnuszaként ismert 13. fejezetet nem volna szabad felolvasni. Elhagyása szélesre tárja a kaput a félreértések előtt.

A 12. fejezetben az apostol a Lélek ajándékait veszi számba. Ezek különbözőek, és az apostol ezekből eredezteti a különféle szolgálatokat – apostolság, prófétaság, tanítás –, valamint az isteni erő gyógyításban, vezetésben, gyámolításban, nyelveken szólásban és annak magyarázásában való megnyilvánulását. Kinek-kinek a neki adott ajándékkal az „egész test”, az egyház épülését kell munkálnia: a szolgálatban mindenkinek a maga Istentől rendelt útján kell járnia. De Pál ismer egy mindezeket felülmúló utat is; a kifejezést az általunk használt bibliafordítás a legkiválóbb útként tolmácsolja. Ez a szeretet.

A szeretet tehát Pál fogalomtárában nem érzés vagy érzelem, hanem út. Út, amelyen járni kell, amelyről nem szabad letérni. A szeretet útja nem írja felül a szolgálat többi útját. Úgy áll fölöttük, hogy nélküle mindezek kiüresednek, céljukat tévesztik, értelmüket vesztik. Senkinek sem a maga szolgálatának útja helyett, hanem mindenkinek a maga szolgálatában kell a szeretet útján járnia.

Az apostolnak a szeretet útján kell érkeznie azokhoz, akiket hitre hív. Ha a hívő felsőbbrendűségével megveti őket pogányságukért, bizonyosan célt téveszt, bármilyen ékesszólással hirdeti is az igét. Olyan lesz köztük, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom: szavai hidegen és bántóan visszhangoznak.

A próféta is, ha nem a szeretet útján közeledik azokhoz, akiknek a Lélektől kapott kinyilatkoztatást át kell adnia, semmivé lesz, mert nem tudja betölteni küldetését, hiszen senki sem hallgat rá. Hiába ismeri a bölcsesség titkait, és hitével hiába tud hegyeket mozdítani, hiteltelenné válik.

Bármilyen szolgálatban áll is valaki, ha nem a szeretet útján érkezik azokhoz, akik közt munkálkodik, hiába emészti el magát a nagy buzgalommal végzett szolgálatban, hiába áldozza fel – akár szó szerint – az életét, nem segít rajta. Szolgálata célt téveszt, küldetése nem teljesül.

De mit is jelent a szeretet útján való járás? Mindenekelőtt türelemmel és jóindulattal való közeledést. Azzal az indulattal, ahogyan Isten közeledik hozzánk. Irigység, kérkedés, felfuvalkodottság nélkül. Aki a szeretet útján jár, mindig ragaszkodik az igazsághoz, amelyet azonban sosem mond ki bántó éllel. Aki a szeretet útján közeledik, mindig azoknak a javát keresi, akikhez a küldetése szól. Ha ellenállásba ütközik, nem gerjed haragra, és nem rója fel az elszenvedett rosszat. Az igaz ügyet nem akarja hamis eszközökkel szolgálni, viszont akkor is örül annak, hogyha az igazság érvényre jut, ha az számára kedvezőtlen helyzetet teremt. A szeretet útján járó ember nem kételkedik mások szavának hitelében. Mindenkiről feltételezi, hogy igazat mond, egészen addig, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. Sőt mindvégig reménykedik, hogy embertársa nem fog hazugnak bizonyulni. Így érti Pál, hogy a szeretet mindent hisz, és mindent remél. Aki a szeretet útján jár, a sérelmeket nem tartja számon, az ellene elkövetett vétket pedig úgy fedezi el, hogy ő maga próbálja jóvátenni.

A szeretet olyan erő, amely gyengeségnek tűnik egészen addig, míg valaki maga is el nem indul a szeretet útján. A szeretet az az erő, amely a gyógyítás csodájában megnyilvánul. A szeretet Isten ereje, amely a világ szemében erőtlenség. Ezért az olyan vezető, akinek döntéseiben valóban Isten ereje, a szeretet nyilvánul meg, a világi módon gondolkodók szemében gyengének és alkalmatlannak tűnik.

De a szeretet több Isten erejének megnyilvánulásánál: a szeretetben maga Isten nyilvánul meg. Ezért a szeretet az egyetlen olyan dolog, amely nincs a mulandóság törvényének alávetve, nincs az idő korlátai közé szorítva: soha el nem múlik, hanem örök, miként Isten is örökkévaló.

És most nézzünk szembe a kérdéssel: elmondható-e általában az egyház szolgálattevőiről, hogy mindig a szeretet útján jártak és járnak? Pál szeretethimnusza nem vádirat inkább a mindenkori egyház ellen? És nézzünk a tükörbe mindannyian: azt a kisebb vagy nagyobb szolgálatot, amelyet betöltünk, szeretetben töltjük-e be? Nincs-e igazuk azoknak, akik – kívülállóként – néha vádló módon, néha csalódottan mindenekelőtt a szeretetet kérik számon az egyház hivatalos szolgáin és laikus hívein?

Az őskeresztényekről számon tartották, hogy ők legalább egymást szerették. És azóta? Az egyház szétszakadozottsága azt mutatja, hogy a szolgálattevők még egymáshoz se mindig képesek a szeretet útján közeledni. Hogy is közeledhetnének szeretettel azokhoz, akikhez a küldetésük szól…?

Bizonnyal igaz, hogy Pál apostol szeretethimnusza a mindenkori egyház számára, így a mi számunkra is gyónótükörré válik. Nem azért, hogy megbántson, hanem hogy bűnbánatra hívjon. Nem mások bűneinek, hanem a magunk szeretetlenségének a megvallására és megbánására. Pál apostoli szolgálata így érhet célhoz a mi életünkben.

Véghelyi Antal