Ige+hirdető

Aki titeket hallgat…

Magunk mögött hagytuk az ökumenikus imahetet. Az élmény számomra mindig kettős: jó – a közösséget építve és megélve – együtt lenni a testvérekkel, és jó megerősödni a saját egyházamhoz való tartozásban. Minden ökumenikus találkozásnál átélem: áldás kereszténynek lenni, áldás evangélikusnak lenni. Köszönet ezért az áldást adó Úrnak. Az ökumenikus imahét alkalmai hangsúlyosan igehirdetési alkalmak, ezért sorozatunkban érdemes néhány gondolat erejéig kitérni az igehirdetés ökumenikus vonatkozásaira is.

Tudjuk jól – fájó seb ez a kereszténység testén –: az ökumenikus mozgalom nem jutott el odáig, hogy Krisztus tanítványai együtt tudnának leülni a Mester asztala köré, és együtt vehetnék magukhoz az élet eledelét és italát, Jézus Krisztus testét és vérét. Tisztában vagyunk azzal is, hogy ez elsősorban nem az úrvacsora-tanítás különbözősége miatt van így, hanem a papi szolgálat különböző értelmezésén múlik. Imádságunk és reménységünk tárgya a látható és megélhető teljesebb közösség.

Az ökumenikus imahét minden egyes istentiszteletének középpontjában a prédikáció és az imádság áll. Mindkettő esetében könnyen észrevehetők a felekezetek közti különbségek, az eltérő gyakorlat. A kisebb protestáns egyházak és református testvéreink többnyire szabad imádságokat mondanak. E fohászok néha már-már felérnek egy prédikációval. Római katolikus testvéreink a kötött imádságokhoz ragaszkodnak. A keleti kereszténység képviselőinek imádságaiban az ősi hittani tételek is megszólalnak, s szavaikon érezzük, mit jelent a régi definíció, hogy a liturgia valójában imádkozott dogma…

Különböznek az igehirdetések. Nemcsak az igehirdetők személyéhez – eltérő vérmérsékletükhöz, életkorukhoz, a más-más kegyességi irányokhoz való tartozásukhoz – köthetők az eltérések: évről évre átéljük, hogy az egyes egyházakhoz szinte körülírhatóan sajátos prédikációs típus tartozik. Ez visszatükröződik a tradicionális szóhasználatban. A katolikus szentbeszéd – jóllehet eredetileg valamilyen módon az evangéliumhoz kapcsolódik – az egyházhoz, a hithez, a keresztény élethez kötődő gondolatokat mond el szabadon. Görög katolikus vagy ortodox testvéreink inkább tanító jelleggel prédikálnak. A református igehirdetés sok esetben igemagyarázat, amelynek magyaros megszólaltatása az ige üzenetét akarja életközelbe hozni. A kisebb protestáns egyházak prédikációja pedig tanúság karakterű, a személyes bizonyságtétel kap benne döntő súlyt.

Ilyen közegben szólal meg ökumenikus istentiszteleten az evangélikus igehirdetés. A lutheránus prédikáció – ahogy erről sorozatunk első idejében sokat írtunk – egyszerre tanító, magyarázó, tanúságtétel jellegű, de ezek csupán fontos mellékvonalak. Az igazán fontos számunkra az evangéliumhirdetés. Az, hogy Isten szeretetének jó hírét személyesen, aktualizálva, konkrétan, mindenekelőtt pedig Jézushoz kötve szólaltassuk meg.

Bizonyára fontos, hogy milyen rendjük van az ökumenikus áhítatoknak, istentiszteleteknek. A kötetlen együttlét fontos része a közösség építésének. De az ékesen és jó rendben zajló ünnepi pillanatok felemelik s egymáshoz emelik a különböző felekezetek képviselőit. Természetes és követendő az a kialakult szokás, hogy mindig a házigazda egyház határozza meg a liturgiát, hangolja össze a különböző szolgálatokat.

Egyházunk az új Liturgikus könyvben külön rendet ad kézbe azért, hogy ne alkalmi rögtönzés vagy bizonytalan kísérletezés folyjon az evangélikus templomban, hanem olyan alkalmakra kerüljön sor, amelyeken minden felekezet megtalálja a saját értékét, rálel a maga színére a nagy színharmóniában, ugyanakkor markánsan és határozottan megjelenik az evangélikus jelleg is. A felépítés, a sorrend, a dramaturgia úgy épül közös keresztény kincsekre, hogy belesimul az evangélikus gyakorlatba. Fegyelmező erő lehet ez saját magunk számára éppen úgy, mint a vendégként érkező más felekezetűeknek. Meghatározza az igehirdető számára is a biblikus gondolkodásmódot, az evangéliumi gondolkodást, azt, hogy Jézus Krisztushoz kötött szabadságban szólaljon meg.

Ökumenikus igehirdetés. Titka az, hogy a közös kincs szólal meg benne. Ez pedig nem más, mint a krisztusi evangélium. Nem elválaszt más felekezetű testvéreinktől, hanem összeköt velük az, hogy nálunk egész évben „ez van műsoron”. Evangélikusok, „evangéliumosok” vagyunk.

Hafenscher Károly (ifj.)