Evangélikusok
Igen, őrizője vagyok
Ezen a télen eddig nyolcvanheten fagytak meg ebben az országban – üt szíven a legfrissebb hír. A holnapi újságokban talán még nagyobb szám jelenik meg, és hétről hétre sikerül majd növelni ezt a halálos rekordot. Eddig nyolcvanheten. És nemcsak olyanok, akik éjszakai részegségükben lebucskáztak a vasúti töltésről, ahol aztán senki nem találhatott rájuk, hanem olyanok is, akik aluljáróban vagy egy-egy alkalmi faházban emberek között voltak.
Egy idős házaspár kihűlt tetemére a postás talált rá. Nem voltak alkoholisták, sőt kifejezetten szolid életet éltek. Olyannyira, hogy egy idő után már tüzelőre sem jutott nekik a nyugdíjukból. Megfagytak 2008 Magyarországán. Ők nem vették észre, hogy dübörög a gazdaság, nagy a jólét, és hogy feszül a szociális háló.
József Attila 1922-ben írt verse ma is aktuális: „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, / hogy melegednének az emberek.” (Tél) Ám egyre kevesebben vannak, akik észreveszik, hogy a másik didereg. Ki-ki legfeljebb önmaga biztonsága érdekében kuporog a szerinte csakis őt megillető tűz mellett. Hiányzik az összetartozás érzése. Felszegett fejjel, konokul mondjuk a káini mondatot: „Talán őrzője vagyok én a testvéremnek?” (1Móz 4,9)
A vízkereszti ünnepkört elhagyva és immár lassan a böjti útra lépve sem feledhetjük: olyasvalaki érkezett közénk, aki ezt mondta: igen, őrizője vagyok a testvéremnek – akkor is, ha nem érdemli meg, akkor is, ha ezáltal magam kerülök rosszabb helyzetbe. Ugyancsak József Attila írt megrendítő módon erről a karácsonyi Jézusról: „…s az újszülött rügyező ágakkal / lángot rak a fázó homlokok mögé.” (Karácsony)
Jézus ismerte a számkivetettek, hajléktalanok és menekültek sorsát. A betlehemi származású Józsefnek Augustus császár közigazgatási reformja jegyében kellett várandós feleségével, Máriával a maga városába mennie. Aztán nem volt elég, hogy a gyermek egy istállóban született meg, de a hatalmat képviselő Heródes bosszúja miatt a családnak idegen földre kellett menekülnie. Mit húzták-vonták azt a szegény gyermeket!
János evangéliuma szerint Jézus „saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt” (1,11). A világosság azért érkezett el, hogy eloszlassa a sötétséget, de a mérhetetlen sötét el akarta nyelni a világosságot. A felnőtt Jézus ezért maradt sokszor hontalan és otthontalan. Ezt mondta önmagáról: „A rókáknak van barlangjuk, és az égi madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” (Mt 8,20) Ezért hol az olajfák alatt aludt, hol egy csónakban a Genezáreti-tó partján.
Tanítványait csavargónak tartották, őt magát jöttmentnek, amolyan bozgornak. Számkivetett volt, mégis a másikkal, a szenvedőkkel törődött. Nem iszonyodott a leprásoktól. Meggyógyította a beteget, felszárította a könnyet, vigasztalt, és hitet ébresztett. Amikor haláltusáját vívta, nem saját fájdalmával volt elfoglalva, nem is az őt köpködő pribékekre figyelt, hanem a kereszt alatt síró édesanyját és elárvult tanítványát vigasztalta, így bízva őket egymásra: „Asszony, íme, a te fiad”; „Íme, a te anyád!” (Jn 19,26.27)
Jézus ma is bíz ránk embereket. Őrizői vagyunk testvéreinknek.
Ma egyre nagyobbak a szociális különbségek, mind drámaibbá válik a szegények leszakadása, a munkanélküliek helyzete, egyre többen és többen élnek a létminimum alatt. Mély válságban van az egyház hagyományos kereteihez kötődő parasztság, napi megélhetési gondjai adódnak a gyülekezeteink gerincét adó középosztálynak. Egyházi és társadalmi méretekben egyaránt gyakorolnunk kell a vigasztalás szolgálatát.
Őrizői vagyunk-e testvéreinknek?
Felkapjuk-e a fejünket a hír hallatán, hogy ezen a télen eddig nyolcvanheten fagytak meg? Megkeressük-e a társadalom peremére szorultakat? Észreveszszük-e azokat a betegeket, akik az egészségügyi reformnak nevezett ámokfutás jegyében a kórházak folyosóin kapják a kezelést a munkától és az adminisztrációtól kimerült orvosoktól, ápolóktól? Fontos-e nekünk azoknak az élete és a boldogulása, akiket még mindig – valóságos vagy érzelmi – határok választanak el tőlünk? Helyet kap-e az egyház természetes szókincsében az elkoptatottnak hitt szolidaritás kifejezés?
A minap fiatalok élesztették bennem a reményt. Egy családos találkozón tartottunk istentiszteletet. Valaki felvetette, hogy a hagyományos perselyezés mellett tartsunk gyűjtést egy testvérünk gyógykezeltetésének a céljára. Így aztán két perselyben gyűltek az adományok, és akkor még nem is beszéltünk arról a befőttesüvegről, amelyben az „Apróval az aprókért” elnevezésű akció jegyében gyűjtöttük az egy- és kétforintosokat. Barátaink nyolcéves Ambrus fia aztán így szólt az istentisztelet végén: „Ki kellett volna tennünk még egy perselyt, mert ma van a leprások világnapja!” Ő észrevette azt a plakátot, amelyen a felnőttek tekintete átsiklott. Talán valahol itt kezdődik a szolidaritás.
Az ilyen elszánt legények biztosan nem fognak belenyugodni abba, hogy akár csak egy ember is megfagyjon ebben az országban. Kisfiam számon tartja, hogy ő annak a Tours-i Szent Mártonnak a nevét is viseli, aki kettévágta katonaköpenyét, hogy betakarjon vele egy koldust. Ambrus és Marci biztosan értik majd Saint-Exupéry szép gondolatát: „Uram, add kölcsön nekem pásztorsubád egy darabját, hogy testvéreimet – vágyakozásuk terhével együtt – betakarhassam vele.”