Kultúrkörök

A világtalan – vagy inkább félszemű? – irodalmi közfelfogás kirekesztette a szépmívesség virágoskertjéből Wass Albertet. Az olvasó viszont méltó helyére állította a huszadik század egyik legtermékenyebb íróját, kertek aljára hessentve a magas esztétika fanyalgóit. Reneszánszát éli Wass Albert a hivatásos „láttatók” körében is; műveit rendre dramatizálják vagy formás csokrokra bontva művészi tálalásban terítik a nagyközönség elé.

Évtizede a könyvkiadók – tisztelet a kivételnek – művei megjelentetéséből sem üzletet, sem pedig szakmai sikert nem remélhettek a mindenható könyvpiacon. Mára tévedésük nyilvánvaló, hála a Kráter Műhely Egyesületnek, amely sorra adja ki a jobbnál jobb Wass Albert-köteteket.

Az idősebb nemzedék szerencsésebbnek mondhatja magát. A Farkasverem lapjain már a harmincas évek végén megismerkedhetett az író életrajzi ihletésben fogant kitűnő regényével, az erdélyi olvasók pedig szinte egy időben mérhették össze lírai-ironikus novelláit Tamási Áron és Kós Károly immáron irodalmi otthonra lelt írásműveivel.

Olykor magam is megilletődve emelem le könyvespolcomról az Erdélyi köszöntő című, bársonykötésű antológiát, rácsodálkozva a megjelenés dátumára. 1938-ban hét ismert erdélyi író novellafüzért jelentetett meg. Nyírő József, Makkai Sándor, Tamási Áron, Dsida Jenő, Bánffy Miklós, Kós Károly mellé szegődött Wass Albert is ebben a nagyszerű antológiában, bizonyságául annak, hogy „a nemzeti lélek győzelme a sors fölött” a „kataklizma esztendeiben” ismét diadalt aratott. Wass az antológiában törvénnyel feleselő erdei emberek históriájával kedveskedik olvasóinak. A novella hősei későbbi műveiben is fel-felbukkannak.

Már szóltam a regények, versek, esszék színpadi honfoglalásáról, jelezve ezzel azt is, hogy Wass Albert művei drámaiak, cselekményszövései, dialógusai színpadért kiáltanak. E sorok írója már 1990-ben, amikor nem csekély rajongással olvasta Halálos köd Holtember partján című művét, amely tulajdonképpen gazdag lélekrajzzal megírt krimi, felkiáltott: hol az a videoszalag, amely megörökítheti az izgalmas cselekményű művet? Egyik színházunknak dramatizálásra ajánlottam a Mire a fák megnőnek című regényt; március 15. köszöntésére különb alkotást el sem tudok képzelni. A főváros zenés művekkel jeleskedő színházának a különös történetet feldolgozó A funtineli boszorkányt ajánlottam: remek musical készülhetne belőle. (Azóta a filmművészet fedezte fel a művet.)

Most már – elvétve – lelkes beszámolót is olvashatunk Wass Albert emberábrázoló képességéről, felülmúlhatatlan tájleírásairól, nyelvi ízeiről és leleményeiről. Politikai érzékenységét, lényeglátását is dicsérik egyesek. Jómagam jövőbe látó képességét csodálom. Ennek tágabb méltatásával mindannyian, akik időnként elmélyültünk műveiben, adósak vagyunk. Két unikumot, amely az író távlatosságának példázata, megemlítenék.

Az Örökösök című kisregényben a második világháború kisemmizettjeiről olvashatunk. Azokról az édesanyákról, gyerekekről, fiatalemberekről, háború nyomorította férfiakról, akik szétszóratva, táborokban menedéket találva latolgatják jövendőbeli sorsukat. Mi garantálhatja a békésebb jövőt, a háború örök leláncolását? „Ti, fiatalok kellene összefogjatok és véget vessetek ennek az őrültségnek! A ti jövendőtökről, a ti életetekről van szó! Ti vagytok Európa örökösei! (…) Nektek kellene összefogni, különböző nemzetek fiataljainak, tisztázni végre a kérdéseket, a vitás szavak jelentőségét, eltakarítani az útból a féligazságokat. Össze kellene hozni egy csoportot, mely az ellentétek keresése helyett végre már kihámozza a jelszavak halmaza alól a közös alapokat: a közös kultúrát, a közös érdeket, a közös célokat, az igazi Európa alapjait!” – olvashatjuk a műben a szentenciát, amelyet egy álmodozó tanár jövőfürkésző hevülettel fogalmazott meg. Az elárvult otthontalanok egyike – magyar fiatalember – háborús bárkaroncsra mutat. „Építsük újjá, üzemeltessük közösen és adjunk neki nevet: Experiment-Európa…” Szimbólum? Talán…

Egy másik regényben, Az Antikrisztus és a pásztorok címűben a vakhit elpusztít egy egész falut. Egy fanatikus kommunista fiatal „megváltókként” fogadja a keletről Erdélybe özönlő háborús hordákat. Személyes kudarca és családi tragédiája győzi meg arról, hogy a falu felett húzódó ezüstbánya felülír minden elvet s mindent, ami emberi. A falu egyetlen örökös lakója, a sírásó mondja: „Nem volt puszta véletlen, ami azzal a bányával történt, mivel véletlenül soha nem történik semmi. (…) Ha az Úristen csudát akarna tenni mivelünk, emberekkel, megtehette volna azt a bánya nélkül is. A katonákat elpusztíthatta volna abban a pillanatban, amikor fölértek volt oda a hágóra, és sok emberélet megkímélődött volna, sok nyomorúságtól megmentődhetett volna ez a falu.”

A jövendölés valósággá tágulását már láttuk, amidőn egy ciános medence meglódult a völgyből. Nem is oly régen Wass Albert szülőföldjén arany-ezüst mozdult meg hivalkodó robajjal Verespatak környékén a föld gyomrában. A nemesfémrablók, mint 1944 kora telén az orosz katonai megszállók, falu- és városrombolásra lesben állnak.

Mi az erősebb? A jövendőt faggató írói képzelőerő vagy a hétmérföldes léptekkel nyomuló valóság?

Párkány László