Evangélikusok

1813–14 telén az északnémet Hamburg városa már kilencedik éve állt francia megszállás alatt. Ezrek menekültek át a szomszédos dán királysághoz tartozó Altonába az egyre nehezedő megélhetés és az elnyomás elől. Vagy még messzebbre indultak, akár Amerikába is. A menekültek között volt egy ötéves kisfiú is szülei kíséretében: Johann Hinrich Wichernnek hívták.

A gyermekkori megalázó élmény, a menekülés emléke egészen bizonyosan erőteljes szerepet játszott abban, hogy Wichern a szociális, gondozó, empatikus egyházi diakónia megalapítója, a szociálisan érzékeny protestantizmus kifejlesztője lett. Ezt életrajzírója, a müncheni teológus, újságíró, Uwe Birnstein részletesen bizonyította könyvében. Ehhez a motiváló emlékképhez társult még egy másik: amikor Johann tizenöt éves volt, meghalt az apja, félárva lett. Hat kisebb testvére volt, a legkisebb éppen csak egyéves. Johann dolga volt, hogy édesanyjának segítsen, s támogassa a családot.

A 2008. évet Wichern-évvé nyilvánító beszédében a Németországi Protestáns Egyház (EKD) elnöke, Wolfgang Huber püspök Wichernt „keresztény hitű vállalkozó szellemnek” nevezte. Wichernnek a Bibliából magától értetődő természetességgel táplálkozó „ötlete” az volt, hogy a szót és a tettet, a hitet és a cselekvő szeretetet a keresztény élet egyenrangú, egymást feltételező és kiegészítő alapelemének tartotta. Azt is bizonyította – s a maga által követett gyakorlattal igazolta –, hogy a diakóniának egyszerre van lelkigondozói és missziói dimenziója és iránya. Ezért is fogalmazhatunk így: Wichern volt a modern diakónia megalapítója, akinek hit által vezérelt tevékenysége a 19. század szociális viszonyai között fordulatot hozott a beteggondozás, a gyermeknevelés, a rabgondozás, az árvák, fiatalkorú bűnözők gondozása és a misszió területén. Amikor hazánkban 1848-ban szabadságharc dúlt, ő eredményesen küzdött a belmisszió központi szervezetének létrehozásáért.

De ki is volt ez az ember?

Johann Hinrich Wichern 1808. április 21-én látta meg a napvilágot Hamburg Sankt Georg városnegyedében családja hetedik gyermekeként. Meglehetősen jó körülmények között növekedett. Apja jegyzőként dolgozott. A gyermek előbb magániskolába járt, majd a Johanneum Gimnáziumba íratták. Ekkor érte a már említett sokk apja hirtelen halálával.

A legidősebb fiúnak kötelessége volt támogatnia a családot, ezért magánórákat adott. Két évvel később elhagyta az iskolát, annak ellenére, hogy bizonyítványába ezt jegyezték be: „Rendkívüli szorgalom a tudomány minden területén és kitartó igyekezet.” Segédnevelőként dolgozott egy keresztény internátusban, amelyet a társadalom felső rétegeinek gyermekei részére nyitottak. Itt találkozott a protestáns ébredési mozgalom jóakaratú képviselőivel, akik anyagilag is támogatták abban, hogy befejezze iskoláit, és megkezdhesse teológiai tanulmányait.

Először Göttingenbe vitt az útja. Tanárai között volt Friedrich Lücke teológus, aki közvetíteni próbált a különböző protestáns teológiai irányzatok között. Berlinben az egyháztörténész August Neandertől tanult a legtöbbet, de hallgatta kora egyik kiemelkedő igehirdetőjét és teológusát, Friedrich Schleiermachert, valamint a német szellem egyik csúcsát, Hegelt is. Berlinben találkozott Nikolaus Heinrich Julius orvossal, a korabeli börtönreformok megfogalmazójával. De itt kerül kapcsolatba az akkori protestáns ébredési mozgalom vezetőjével is, von Kottwitz báróval, aki létrehozta az önkéntes szegényfoglalkoztató intézményt.

1831-ben Hamburgban letette teológiai vizsgáját,és gyermekkora városnegyedében, a St. Georgban vezető oktatója lett a munkásgyerekek számára megnyitott vasárnapi iskolának. Tagja volt a látogatóbizottságnak is, amely a szegénynegyedek lakáskörülményeit vizsgálja, s közvetlen tapasztalatot szerzett a nyomorról. Erről tudósítást írt, melynek címe: Hamburg igazi és titkos népélete. Az egyesület intézményt is alapított elhanyagolt és nehezen nevelhető gyermekek megmentésére a „Vadócházban”, amelynek ő lett a vezetője. Évről évre újabb házak nyíltak meg, egyre több gyermeket vettek fel. A nevelőmunka a híres protestáns nevelő, a svájci Pestalozzi elveihez igazodott: „Szabad gyermekeket szabad családokba!” A neveltek családiasított csoportokban éltek ezekben a házakban, oktatásban és szakmai képzésben részesültek. A házakban a szeretetről szóló evangélium állt a középpontban, amelynek az ifjakat Isten országának önálló polgáraivá kell formálnia. Wichern munkájának négy gyakorlótere a család, az iskola, a polgári foglalkozás és az egyház volt. Jelmondata: „Ima és munka elválaszthatatlanul összetartozik.” Közben személyes életében változás állt be, 1835-ben házasságot kötött első munkatársával, Amanda Böhmével.

A „Vadócházban” nyomtatták nevezetes röplapjaikat 1844-től, melyek Wichern elképzeléseit népszerűsítették a belmisszióról és az egyházat a megoldás keresésére indító szociális kérdésekről. Korában csak kevesen keresték a keresztény választ a változás érdekében. Gyakran bírálta az egyházat, mivel az nem törődött igazán az elszegényedett kézművesek és az önmagát képző ipari proletáriátus gondjával-bajával.

Az 1848-ban Wittenbergben tartott első egyházi napon – amelyet szintén ő gondolt ki – felszólította a résztvevőket és az egyházakat a missziói és szociális munkára: „Minden belső állapotunk reformáció után kiált. A mentő szeretetnek kell az egyház legnagyobb és leghatékonyabb munkaeszközévé válnia.” 1849-től az új belmissziói központi osztály vette át az egyházi diakóniai és missziós intézmények irányítását. Wichern ekkor írta meg reformiratát a belmisszióról.

1857-ben a porosz belügyminisztérium meghívta őt a börtönök megreformálására, s Berlinben egyházfőtanácsossá nevezték ki. 1858-ban elnökévé választotta a belmisszió központi osztálya. A börtönök megreformálására irányuló törekvései megvalósítása érdekében létrehozta a Johannes Alapítványt.

„Börtönreformerként” talán túl sok változást akart – jogosan –, emellett túl gyorsan akarta bevezetni őket. S ez nem ment. A porosz hivatalnokok nem tudták követni a tempóját, s nem fogadták el azt a követelését, hogy a bűnözők tegyenek bűnvallomást, és térjenek meg. A börtönvezetés elutasította azokat a terveit, amelyek a minőségi képzést és a börtönfelügyelők oktatását célozták (a felügyelők közé diakónusokat kívánt küldeni). A porosz háború idején, 1864, 1866 és 1870–71 tájékán létrehozta a Harcmezei Diakóniát is katonák ápolására.

Azokat, akiknek nem volt semmiféle eszközük a szegénységből való kitörésre, önsegélyező munkássegélyszervezettel, lakásépítéssel és takarékszövetkezetek alakításával próbálta meg a helyzetükből kimozdítani.

A sok csalódáson átment reformer 1874-ben gyengébb agyvérzést kapott, az aktív munkát abba kellett hagynia. Hosszú szenvedés után 1881. április 7-én hunyt el. Munkáját fia, Johannes Wichern (1845–1914) vitte tovább.

Nevelési koncepciójának a legjellemzőbb elemei röviden a következők.

1) Az üdvözlés szerepe. Minden gyermeknek, aki a „Vadócházba” került, ugyanazt mondta: „Gyermekem, minden megbocsáttatott neked. Nézz körül, milyen házba is kerültél! Itt nincs fal, gödör, zár, itt egy erős lánc kötöz meg téged, akár akarod, akár nem, s ezt szét is szakíthatod, amikor csak akarod. Ezt úgy hívják, szeretet, mértéke a türelem. Ezt nyújtjuk neked… És azt várjuk el tőled, hogy változtasd meg a véleményedet, és hálás szeretetet tanúsíts Isten és felebarátaid iránt…” Ehhez tartozott a gyermekek megfürdetése, új ruhába öltöztetése, ami kifejezése volt egyfajta rituális megtisztulásnak, Wichern igazi céljának, az újjászületés elősegítésének.

2) Az újonckorszak. Wichern szerint az egyéni fejlődés szükséges lépcsője a noviciátus, amelynek során a felvett gyermek átmegy egyfajta „diagnosztikai” szakaszon, beszélgetéseken. Itt az erkölcsi visszahúzó erőket próbálták feltárni és hatástalanítani.

3) A családiasság elve. A család az egyéni fejlődés központja, s ennek kell maradnia az új körülmények között is, ahol a kiscsoportok veszik át a család szerepét. „Ezek a családpótló, a családot leképező körök a házirendben nem iskolai vagy rétegosztályok, nem kompániák vagy munkacsoportok, hanem családok, s mint családhelyettesítő családoknak az egyéni élet kibontakozását kell segíteniük…” A családi kiskör egy nevelőből, az úgynevezett családi elöljáróból és maximum tizenkét újoncból állt. A „Vadócházban” tíz ilyen családi kör működött százhúsz újonccal. Csak ebben a mértékben lehetett igazán hatékonyan gyakorolni a fegyelmet és a nevelést. „Az ilyen kicsiny és könnyen áttekinthető gyermekkörben lehet az egyéniség kibontakoztatását szeretetteljes gondoskodással elősegíteni, minden gyermekre egyformán kiterjeszteni, aki a házban él…”

Wichernnek az volt az álma és a terve, hogy több kis házat alakít ki, ezek még jobban emlékeztetnék a gyerekeket az igazi családra. „Az egyes házakat kis játszóparkok választják el egymástól, amelyek a gyermekek örömére szolgálnak. A gyerekeknek a természeti és a természetes viszonyok között kell maradniuk, a családtudat ilyen módon biztosabban alakítható ki…”

4) Feljegyzés a gyerekek fejlődéséről. 1839-től a nevelőknek negyvennégy oldalas felügyeleti tudósítást kellett készíteniük. Ezek minden egyes családi körről rendelkezésre álltak, bennük az egyes tagok fejlődésének mozzanatai, jó, rossz egyaránt.

5) Heti beszélgetések. Ez a családban pedagógiai beszélgetést jelentett, melynek során fény derült akár a leglényegtelenebbnek tűnő dolgokra is, az újoncok titkos vágyaira, hogy a nevelés hatékonyságát ezzel is segíteni lehessen a családi elöljáró bevonásával. Nagyon fontos, hogy a gyermekeket szorgalmas tevékenységhez szoktassák.

6) Kölcsönös nevelés. A gyermekek fejlődését egymásra gyakorolt hatásuk is segítheti, ha ez pozitív irányú. Mindenki megtanult mindenkit becsülni ebben a közösségben.

7) Munka a „Vadócházban”. Nyáron a fiatalok kilenc és fél órát, télen hat és fél órát dolgoztak. Naponta két-három tanóra is jött ehhez. Szándékos volt ez az arány a munka és a tanulás között, mivel Wichern úgy vélte, ezáltal lehet a fölös energiákat lekötni és jobban irányítani. Arra nevelte őket, hogy a mindennapi kenyérért szorgalmasan, kitartóan, csendben és lelkiismeretesen dolgozzanak meg. Minden gyerek – a többiek jelenlétében – naponta két-három alkalommal szorgalmi jegyet kapott, ezzel egymás és önmaguk jobb értékelését sajátították el.

Nyolc-tíz komoly hatásra, illetve eredményre mutatnak rá a mai értékelések Wichern alkotó életének, munkásságának hagyatékaként. Elsősorban azt emelik ki, hogy meglátta a szükséget szenvedő embert, meg is nevezte a bajt és megpróbálta megszüntetni. A háború, a menekülés, az éhség, a betegség, a bűnözés, a szociális elhidegülés olyan bajok, amelyeknek a leküzdése ma is komoly kihívás. Kiemelkedő elképzelése volt az úgynevezett terapikus büntetés-végrehajtás, a közösségi visszailleszkedés elősegítése a bűn beláttatásával és megbánásával. Az embereken csak egészen, azaz testükben és lelkükben lehet segíteni, egészségessé tenni őket. Wichern összekötötte a szociális cselekvést és a felebaráti szeretetet. Az Újszövetség szeretetparancsából merítette szociális elkötelezettségét: szeresd felebarátodat, mint magadat! A társadalmi kirekesztéssel és az elidegenedéssel szembehelyezte a gyakorolt felebaráti szeretetet. Olyan társadalmat akart, amelyben működnek a keresztény erkölcsi elvek és életmodellek.

Fontosnak tartotta az állam szociális felelősségét. A diakónia nemcsak egyének vagy egyházak ügye, hanem állami feladat is – vélte és tanította. A szociális állam modelljét dolgozta ki, amelyben működik a szolidaritás és az önsegélyezés. A diakónia a közjót segítő, szolgáló tevékenység.

Nevelés és tanulás egyaránt fontos volt modelljében. Erre indította őt a sok otthontalan és jövőkép nélküli gyermek a környezetében. „Vadócháza” is az újrakezdést tűzte ki célul, és az esélyek megadását nyújtotta minden gyermeknek és fiatalnak. A diakónia számára közösségteremtést jelentett. Az embereknek ugyanis egyszerre van szükségük a szociális és az egyházi gyökerekre – tanította –, ezek nélkül mindkét területen gyökértelen, sodródó egzisztenciákká gyengülnek, egyénileg és társadalmilag is kártékonnyá válnak. A keresztény és a társadalmi közösségnek igazából otthont és védelmet, integrálódást kell nyújtania; ha ezt nem teszi, valami alapvetően nem működik, vagy rosszul működik mindkettőben.

Fontos célja volt az is, hogy megnyerje az embereket a protestáns hitnek. Igehirdetés és lelkigondozás volt missziói koncepciójának a két fontos eleme. Szerinte a társadalmat csak az evangélium által megváltozott emberek képesek igazán reformálni, minden más felszínesség és önámítás.

Korábbi és újabb értékelések, életművének felidézői nemcsak a modern diakónia, a terapikus büntetés-végrehajtás, hanem a szociálpedagógia protestáns előfutárát ismerték fel és ismerték el benne. A modern világot ő ajándékozta meg az adventi koszorú első változatával: az árva gyermekek megvidámítására huszonnégy gyertyával feldíszített kocsikereket vitt a „Vadócházba” 1839-ben. Ő a városmisszió, a pályaudvari misszió és a hajózási misszió kezdeményezője, illetve ösztönzője, valamint az első protestáns egyházi nap megrendezője; ez azóta Németországban kétévente a protestantizmus egyhetes, nagy szellemi-lelki eseménye.

Az Ökumenikus szentek lexikonában „a cselekvő, mentő szeretetet hitvallója”-ként kapott méltatást, s valóban rászolgált a „belmisszió heroldja”, hőse kitüntető titulusra. Emlékére 1998-tól adják át a tizenötezer euróval járó Wichern-díjat, amelyet tizenhat németországi és svájci diakóniai szervezet és intézmény ad össze, illetve ítél oda. Az interneten 26 300 szócikk őrzi munkássága emlékét, bizonyára nem véletlenül.

Életművét egyik mai értékelője úgy jellemezte, mint Isten országa szervezeti keretekbe történő átültetésének grandiózus kísérletét, a mentő szeretet országának megvalósítását, amelynek célja az Istentől elidegenedett, boldogtalan társadalom keresztény és szociális újjáteremtése. Az a mozgalom – fogalmaz életrajzírója –, amelyet ő elindított, a történelem kárvallottainak talpra állításáról is szólt és szól, legyenek bár ezek a monarchia, a demokrácia, a szocializmus, a kapitalizmus vagy a liberalizmus áldozatai. Valamiben áldozatok, kárvallottak – s ezek igen sokan voltak és vannak ma is. A belmisszió szülőhazájában ma ez a diakóniai mozgalom harmincegyezer intézménnyel, közel egymillió férőhellyel, négyszázezer főállású munkatárssal és körülbelül ugyanennyi önkéntessel dolgozik a cselekvő szeretet nevében, őrizve és megsokszorozva létrehívója, Wichern valóban rendkívüli, istenáldotta alapító tevékenységének lendületét, evangéliumi, szociális elkötelezettségét…

Hazájában sok megemlékezés, kiállítás, konferencia idézi fel sokrétű munkásságát egész éven át. Ebből három emelkedik ki: dr. Angela Merkel kancellár február 1-jén a Wichern-év nyitányaként ünnepi fogadást adott Berlinben. Június elején kétnapos konferencia lesz a berlini francia protestáns templomban teológusok és politikusok párbeszédével Wichern gondolatának a jegyében: „A kényszer a jótettet is rosszra fordítja.” Október 22-én Horst Köhler szövetségi elnök Hamburgban Wichern életművének szentelt ünnepi diakóniai konferenciát nyit majd meg.

Minderre méltán kerül sor, hiszen Johann Hinrich Wichernnek sikerült megvalósítania aforizmaszerűen megfogalmazott életelvét: „Ha az emberek nem jönnek az egyházhoz, akkor az egyháznak kell az emberekhez mennie!” – s ha ennek útja a hit általi diakónia, a szociálisreform-kezdeményezés, a közösségi pedagógia vagy a börtönreform, akkor ezen az úton. Aszerint, hogy kinek mi adatott!

Dr. Békefy Lajos