Keresztény szemmel

Akár megelégedéssel is nyugtázhatnánk, hogy legnagyobb példányszámú országos napilapunk immáron vezércikkben ismerte el: az egyházaknak joguk van kilépni a politikai küzdőtérre. Az írás szerint nem lehet csak a szélsőséges csoportoktól való elhatárolódások alkalmával politikai nyilatkozattételre ösztökélni minket, teljesen természetes, hogy ezt a társadalombiztosítás reformja kapcsán is megtesszük. A cikk elemzi a történelmi egyházak aktuális politikai nyilatkozatait, ám nem először fordul elő, hogy a világi sajtóban az „egyházak” címszó alatt csak a katolikusok és a reformátusok akcióiról esik szó.

Nyílt levelek ide, akár fizetett hirdetés formájában közzétett presbitériumi nyilatkozatok oda – úgy tűnik, hogy nem sikerül elérnünk a média ingerküszöbét. Ha nem tudnánk magunk is, ebből is kiderül: kis egyház vagyunk. Lehetünk mégoly egyértelműek, harciasak, netán radikálisak vagy visszafogottan intellektuálisak, mondandónk alig hallatszik saját berkeinken túl. Pedig épp a legutóbbi nyilatkozat esetében nem csupán egy, a világi közélet számára nehezen értelmezhető grémium jegyzi az iratot, a csatlakozók közt ott van a hazai orvostársadalom színe-java, egyetemi professzorok, tapasztalt családorvosok, kiváló emberek, akiknek sokan köszönhetik életüket, egészségüket.

Nem gondolom persze, hogy épp politikai nyilatkozatainkat kellene meghallania a szélesebb nyilvánosságnak. Mint ahogy az aláíró doktoroknak sem az aláírásuk, hanem az életük, mindennapi munkájuk az igazi bizonyságtétel. Éppen ezért őszintén remélem, hogy a körülmények nem fognak rákényszeríteni minket a még gyakoribb nyilatkozattételre. Bár a helyzet kétségkívül elszomorító. A növekvő külső és belső eladósodás, a rossz gazdasági mutatók, az állami intézmények működésének konszolidálatlansága, a népegészségügyi adatok, a társadalom általános állapota nem csupán az ellenzéki tirádákban mutatnak elrettentő képet, hanem az empirikus vizsgálatok eredményei is ezt igazolják.

Ki gondolta, hogy ide jutunk tizennyolc évvel a rendszerváltozás után? Ki gondolta, hogy az egykori „mintaország” ennyit csúszik vissza a legtöbb európai rangsorban? Ez már nem az az állapot, amikor el lehet mismásolni a felelősséget, s noha persze a nemzetközi helyzet csak egyre „fokozódik”, a felsorolt jelenségek legfőbb oka a rossz kormányzás.

Az elkeseredés tehát jogos, a hiteles radikalizmus is érthető. Még a módosabb budai környezetből is érzékelhető, hogy mennyi elesett emberrel találkozhatnak lelkészeink – az alliteráció kedvéért – Csornától Csillaghegyig, a kisebb falvakról, szeretetintézményeink valóságáról nem is beszélve.

A közvélemény-kutatásokból kiderül, hogy az elkeseredettség egyrészt kormányellenességet, másrészt – és ez a veszélyesebb – teljes rezignációt von maga után. A szavak, ígéretek devalválódása, a hazugság – sajnos megalapozott – gyanújának állandó jelenléte közömbösséget és bizalmatlanságot szül, ami a demokratikus politikai rendszer alapjait ássa alá. A spirál egyre lejjebb visz, hiszen a politikából, közéletből kiábrándultak számára csak az egyre inkább leegyszerűsítő, durván megfogalmazott üzenetek válnak hallhatóvá, ami a politikai diskurzus amúgy is sekélyes színvonalát látványosan tovább rontja.

Nagy a veszélye annak, hogy ez az örvény minket is magával ránt, hogy a tárgyra figyelő, ellentétes véleményeket tolerálni tudó, kompromisszumkész, ugyanakkor állandó értékekre koncentráló diskurzus ellehetetlenül. Amikor az érvelést állandó minősítgetés „fűszerezi”, amikor a megfogalmazott vélemény egy bunkósbot gyengédségével csapódik a vitapartner fejéhez, nehezen válik értelmezhetővé a nem e világból, de ebben a világban finom distinkciója.

Egyházunkban különböző politikai táborokkal szimpatizáló lelkészek, hívek élnek együtt. Én nem tartozom azok közé, akik helytelenítik lelkészeink politikai tevékenységét, mert a közéletiséget az egyik legnemesebb evangélikus hagyománynak tekintem. Az elmúlt hetekben számos nyílt levél jelent meg, s még több magánlevél íródott azzal kapcsolatban, hogy Donáth László a szocialista parlamenti frakció tagjaként megszavazta az egészségbiztosítás reformjáról szóló törvényt.

Őszinte gondolatok, kérések megfogalmazásának mindig helye van, a presbitériumi nyilatkozatban én is megfogalmaztam a magamét. Ugyanakkor jobb szívvel figyelném és vívnám a mi kis belső csörtéinket, ha a nagy egyházi sürgés-forgás, többségében áldozatos munka és mindennapi adminisztráció hevében még a nyilatkozási kényszert megelőzően maradna idő tisztázni – sok egyéb mellett – olyan alapvető kérdéseket, mint hogy mit is gondolunk verseny és igazságosság viszonyáról, üzleti etikáról az egészségügyben és azon túl. Nem nyílt levelekben, hanem csak magunk közt, a „beszélgető egyház” jobb sorsra érdemes tagjaiként. Így talán megérteni és meggyőzni is könnyebb lenne egymást.

Mint tapasztalhatjuk, a világi közvélemény árgus tekintetének nem kell feszélyeznie minket, ugyanakkor az eszmecsere hangvétele s az ennek nyomán kialakuló állásfoglalások minősége előbb-utóbb a szélesebb nyilvánosságot is ráébreszthetné, hogy a Luther-rózsa igazi védjegy vagy még inkább mentőöv lehet a magyar közélet örvényeiben.

Prőhle Gergely