Oratio oecumenica

Mindenható! Sírás hallatszik a holtak völgyéből. Néped siratja sorsát, és nem tud megvigasztalódni. Akik a világ világossága voltak, porban hevernek, és elnémult ajkukon az Élet szava.

Úristen! Mióta esszük mi ezt a fekete kenyeret, míg te mennyei táplálékot kínáltál nekünk? Úristen! Mióta kiáltunk hozzád, de már csak néma hang a válasz? Te hoztál minket életre, kezeid alkotásai vagyunk. Képmásod eltorzult, és késik a reneszánsza. Kerted dísze voltunk, vágyaid kiteljesedő reménysége – most fakuló bogáncs, hervadó, pusztuló, széltől hordozott pelyva lettünk.

Urunk! Te megalkottad képmásodat. Dicsőséged fényének hordozója a vak sötétségben tévelyeg. Urunk! Te az édenkert gyönyörét és boldogságát szántad nekünk. Mivé tettük szándékaid? Sötétlő erdőben járnak lépteink, holott te a világosság útját szántad nekünk.

A fehér galléros hóhérok feltűrték az ingujjukat, mi pedig ujjongó csodálattal dicsőítjük őket. A bölcsesség szava és ereje miért késik még mindig? A sakálok órája miért érkezhetett el, és miért győzedelmeskedett? Szent haragod miért nem söpörte el emberi gyarlóságunk és vakságunk bábeli tornyait? Az utcasarkokon feltépett szájú, lebilincselt kezű emberek. Urunk! A reményvesztett keserűség könnyeit mikor törlöd le arcunkról? Szabadításod meddig késlekedik?

Tornyot építettél nekünk, hol a lélek nemessége felragyoghatott, de mi vakondtúrásokba bújtunk. Mennyei fényű, ég tündöklését őrző, hűséget hordozó gyémántokat adtál a kezünkbe, hogy az ég és föld szépségtől sugárzó, lelket gyönyörködtető összhangját köszörüljük ki rajtuk. De mi nem voltunk méltó őrizői, hanem disznók elé dobtuk őket, hogy összetapossák. Végtelen a mi tévelygésünk, balgaságunk a föld határát fölülmúlja. Kaktuszokat ültettünk, hogy pompázó rózsákat gyűjthessünk. De a sivatag forró homokjában nem teremnek az éden virágai.

Urunk! Tudatlanságunk fátylát mikor fogod széttépni? Irgalommal teli orcád, ha felénk fordul, mit lát még az örökkévalóság szikrájából? Lelketlenségünk sivár homoksivatagában mikor fakasztasz újra életet? Szent hegyeden lesz-e még örömünnep?

Mennyei Atyánk! Áraszd ki Lelkedet, hogy a halál völgyében lakozók feltámadjanak! Szádnak izzó lehelete feszítsen élő inakat a kiszáradt csontokon. A kifakult szemekben lángoljon újra az örök élet tündöklő parazsa. Az örök Megváltás reménysége egyesítse híveidet. Mennyei seregeid vágtázó dübörgése éltesse szívünk minden dobbanását, hogy az élet dala fakadjon belőlünk. Áradjon az igazság bővizű patakként, és a törvény ragyogtassa fel szívünk lankadó akaratát. Szent Fiadért hallgass meg minket! Ámen.

Formailag a fentebb közölt imádság ugyan nem oratio oecumenica, azonban olyan, a textushoz kötődő bűnvalló imádság, amelyet fontosnak tartottunk megosztani olvasóinkkal.