Ige+hirdető

Aki titeket hallgat…

Korán indult kapcsolatom az igehirdetéssel. Annak idején vasárnap fél tízkor kezdődött a gyermekbibliakör a Deák téren. Többször édesapám jött értem, és ilyenkor én is vele mehettem a tizenegy órai istentiszteletre. Nem sokat értettem az igehirdetésből, de az belém rögzült, hogy bár szép a közös éneklés, az együttes imádság, de a csúcs, a legfontosabb a prédikáció.

Azután a konfirmációmat – 1948 – követően már személyes döntésem volt az igehallgatás. Beleborzongok, ha felidézem azokat, akiket 1948 és ’58 között hallgattam. És keresem, mi volt a közös a Deák tériek – Keken András, Ordass Lajos, Hafenscher Károly –, a dunántúliak – Veöreös Imre, Balikó Zoltán, Káldy Zoltán, Görög Tibor –, a kifejezett evangelizátorok – Csepregi Béla, Józsa Márton, Győry János, Zászkaliczky Pál – igehirdetésében. (Elnézést az eklektikus, korántsem teljes felsorolásért.) A különböző módon megfogalmazott, de mindig személyre szóló üzenet, az igeszakasz eredeti, saját korában való elhelyezése és mai aktualitása, a szószékről áradó hitelesség, a prédikációk átütő ereje szempontjából lényeges személyes meggyőződés, az anyanyelv magas színvonalú ismerete és alkalmazása voltak a legfontosabb összetevők.

Így azután evidensen vált evangélikus identitásom középponti részévé, hogy mi az ige egyháza vagyunk. Bizonyára ma is vannak olyan igehirdetőink, akiket a gyülekezet úgy hallgat, mint egykor én a lelkészeimet, de talán nem bántó, ha úgy vélem, hogy kicsit erejét vesztette a szószéki üzenet. Talán a világ változása is szerepet játszik ebben. Megnőtt a lelkigondozás és a diakónia jelentősége. Új imádkozó mozgalmak, közösségek formálódtak, amelyek az oly kívánatos ökumenizmust erősítik. Mégis, örülve mindannak, ami a keresztény egység irányába mutat, ma is élő valóság, egyben igény, hogy az ige egyháza vagyunk.

Az igehirdetés kell, hogy legyen egyházunkban a meghatározó integráló erő. Amennyire igaz, hogy nem merülhet ki a lelkészi munka a vasárnapi prédikációban, annyira igaz az is, hogy minden további tevékenység, munkaág erejét, motorját, hitelét az igehirdetés adja.

Alapelv, hogy az igehirdetéshez nem szabad gratulálni és azt nem szabad bírálni. Gyenge prédikáció is megszólíthat. Nyitottaknak kell lennünk. Úgy vélem, azért valamennyire meghaladott ez az álláspont. Az igehirdetőknek is szükségük van visszajelzésre.

Amikor az igehirdetésnek az életemben betöltött szerepéről szólok, meghatározó, hogy a másik oldalról, az igehirdető oldaláról is van számos élményem. Kezdve azokon a Deák téri éveken – 1950 és ’54 között –, amikor az én feladatom volt az ifjúsági közösség vezetése. Azután 1954-ben végre olyan lelkész – Hafenscher Károly – kezdte meg a gyülekezetben a szolgálatot, aki stabilitást hozott, és akinek szívügye volt az ifjúsági munka is. No meg az igeszolgálat terén is mindent, ami tanulható, meg lehetett tanulni tőle.

Többek között a műfaj követelményeit. Mert az igehirdetés nem előadás – még ha a textusból adódóan vannak, lehetnek is tanító jellegű prédikációk –: mindig az egész személyiséget érinti, egzisztenciálisan szólít meg. Szembesít önmagunkkal, bűneinkkel. Istenhez való viszonyunkat vizsgálja.

Keken Andrástól a míves igényességet tanultam meg. A precíz készülés fontosságát. Azt, hogy az igehirdetést meg kell írni, aztán meg kell tanulni, és szabadon kell elmondani. Fiatal segédlelkészként eszerint járt el, ennek köszönhette, hogy később már elég volt jegyzeteket készítenie, a szószéken kész mondatokkal rendelkezett. Ez a készülés hasonló volt az idegen nyelv tanulásához, amelynek során szintén teljes mondatok elsajátítása visz előbbre.

Hafenscher Károlytól a textus tiszteletét és a mai üzenet minden áthallástól, hátsó szándékú utalástól mentes erőteljes tolmácsolását tanultam meg. Lenyűgöző volt, ahogy több évtizedes szolgálat után egyre inkább a szószéken volt otthon. Talán az is szerepet játszott szolgálata vonzerejében, hogy ekkor, a rendszerváltás után éreztük úgy, hogy megkopott egyházunkban a tradicionálisan magas színvonalú igeszolgálat. Talán túlzott volt a várakozásunk, ezért csalódtunk, tapasztalva, hogy noha már nem kell önkorlátozás, öncenzúra, mégsem elég erőteljes az üzenet.

Több parókus lelkész – ahogy ők fogalmaztak – „megprédikáltatott”: számos szószéken tettem bizonyságot az elmúlt fél évszázadban. Ez a szép kifejezés – bizonyságtétel – attól a lelkipásztortól, Józsa Mártontól származik, aki bárhol szolgált, mindig meghívott igehirdetésre. Nem csinált problémát a műfajból, a nem lelkészeknek bizonyságot kellett tenniük a szószéken. Azt hiszem, nagyon igaza volt.

Minden tudományt, így a teológiát is el lehet sajátítani valamennyire autodidakta módon is. Ez szükséges is meg természetes is a rendszeres gyülekezeti életet élő nem lelkészek esetében is. Mégis a bizonyságtétel fejezi ki legjobban a lényeget. És ha már itt tartunk: azért is tudom, hogy a szószéken nem előadni, hanem prédikálni kell, mert igen sok akár többórás előadást is tartottam életemben, de ezek egész más igénybevételt jelentettek, mint az igehirdetés, a személyes vallomás arról, akinek a kereszthalála megváltoztatta a történelmet, és megváltoztatta az életünket. Az enyémet is.

Frenkl Róbert