Keresztény szemmel

Még a múlt század nyolcvanas éveiben, amikor elsőéves teológus voltam, egy idősebb kollégától egy hosszabb beszélgetés során hallottam ezt a mondatot: „In rechter Ordnung lernen Jesu Passion” – helyes sorrendben megtanulni Jézus szenvedéstörténetét. A német mondat szavainak kezdőbetűi megegyeznek a böjti vasárnapok liturgikus nevének – Invocavit, Reminiscere, Oculi, Laetare, Judica, Palmarum – kezdőbetűivel. Ezen elnevezések nagyrészt a bevezető zsoltárok első szavaival („segítségül hív”, „emlékezzél meg”, „szemeim”, „örüljetek”, valamint „ítélj meg”) azonosak, illetve az utolsó, a virágvasárnapi a pálmaágra utal.

A tanversek és példamondatok kivétel nélkül valamely szabályszerűség – itt, mint oly sokszor, a sorrend – memorizálását segítik elő. Ebben az esetben azonban nemcsak e mögöttes üzenet, hanem maga az elsődleges jelentés is meghatározó. „In rechter Ordnung”: helyes sorrendben, azaz mindent a maga helyén – és hadd tegyem hozzá, a maga értékén – érteni.

A mai vasárnap böjtnek már majdnem a közepe, ideje hát végiggondolni – ha eddig még nem történt volna meg a nagy rohanásban –, mit is jelent számunkra a farsang és húsvét közötti időszak. A negyven nap Jézus böjtölését idézi fel emlékeinkben, azzal a különbséggel, hogy a vasárnapok ünnepi jellege miatt az étkezési megkötések ezeken a napokon még az óegyházban sem voltak hatályosak. Sokan tudják, hogy a keleti és a nyugati kereszténység eltérő szigort alkalmaz az elhagyandó ételek listájánál. Húshagyókedd ismert előttünk is, az ortodoxoknál és a görög katolikusoknál azonban még a vajhagyóvasárnap is meghatározó határnap!

Ma a böjt a sok rárakódott jelentés, a más kulturális hagyományok vagy táplálkozási szokások miatt folyamatosan átértékelődik. A léböjt és a méregtelenítő koplalás, a fogyókúra meg a hasonlók korunkban sokak számára gyakorlatilag a mindennapok részei vagy rendszeres, kampányszerű cselekvések – legalábbis az elhatározások szintjén. Ezek célja azonban általában nem spirituális, hanem a divat követése, az alakformálás vagy az egészség megőrzése. Mások az egyébként is gyakorolt rendszertelen életmódot, az összevissza táplálkozást próbálják önmaguk, illetve környezetük számára ebben az időszakban egy ilyen jellegű címkével ellátni, az egészen elvetemültek pedig a válogatást álcázzák böjtnek.

Meglepő tény, hogy a ramadán sokak számára ismertebb a szekularizált Európában, mint maga a nagyböjt – legalábbis az elmúlt hetek egy elgondolkodtató holland közvélemény-kutatása alapján. A kép természetesen árnyalt. A német nyelvterületen eközben egyre többen csatlakoznak a „40 Tage ohne” – „40 napig nélküle” elhatározáshoz, felekezeti határokra tekintet nélkül. Eszerint a böjt idejére lemondanak valamilyen élvezetről, például az autóvezetésről, az alkoholfogyasztásról, a dohányzásról, a csokoládéról vagy valami efféléről. Ezt komolyan értik, tehát nem a vegetáriánus mond le teátrálisan a húsról – igaz, hogy néhányan így s ekkor próbálnak meg elindulni egy káros szenvedélytől való megszabadulás rögös útján.

Ez nem mindig egyszerű döntés. Egy tanárnő mesélte: kolléganője a már szinte függőségig szeretett csokoládét hagyta el életéből a tavalyi böjtben. Ő még csak kibírta valahogy, de a tantestület és különösen a diákjai a végén már nagyon nehezen viselték a helyzet feszültségét. Erről viszont a Hegyi beszéd egyik szemléletes szakasza jut eszembe: „Amikor pedig böjtöltök, ne nézzetek komoran, mint a képmutatók, akik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek böjtölésüket. Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat. Amikor pedig te böjtölsz, kend meg a fejedet, és mosd meg az arcodat, hogy böjtölésedet ne az emberek lássák, hanem Atyád, aki rejtve van; és Atyád, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked” – mondja Jézus a Máté írása szerinti evangélium hatodik fejezetében.

Nem önmagáért a böjtért böjtölünk, de nem is a külvilág néha kétes elismeréséért – hiszen akkor követnünk kellene a vámszedővel egy időben imádkozó farizeust, mert ő hetente kétszer is megteszi ezt, sokszorosan túlteljesítve a rituális előírásokat. Ez a saját – egyébként komoly elszánását igénylő – emberi teljesítményt hangsúlyozó stílus épen úgy az ént tolja az előtérbe, mint a divatkövetés, nem pedig azt, akinek parancsát igazából követjük a böjtöléssel.

A böjt lényege nem külsőségekben érhető tetten, hanem legbelül zajlik: az én, azaz az ego visszaszorul, hogy legyen lehetőség odafigyelni a társra, az embertársra, a közösségre, a teremtett világra, de legfőképp a Teremtő, Megváltó és Megszentelő növekedésére bennünk. Egy sokat, mondhatnám, bizonyos értelemben állandóan böjtölő személy, Keresztelő János igehirdetésben hangzott el a mondat: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” (Jn 3,30)

Igazából most, amikor – legalábbis e cikk írásakor – személyi változásról és szűkös költségvetésről szólnak a hírek, odakinn meg rendesen fújnak a dunai hideg böjti szelek, és ösztönösen öszszébb húzzuk magunkat a nagykabátban is, ez a látszólag köznapi cselekedet egyben példa is. Így kell magunkban a túlterjengő öntudatot is egyre kisebb helyre sűrítenünk, hogy minél nagyobb hely jusson neki, a Názáretinek, aki igazán célt és értelmet ad az emberi életnek, aki miatt a böjt is egészen más lehet, mint üres önsanyargatás.

Lackner Pál