Ige+hirdető

Aki titeket hallgat…

Korunk varázsszavainak egyike a családbarát. Félek is, hogy könnyelműen használják, elkoptatják, üzleti fogásként alkalmazzák ezt a fontos, gazdag tartalmú fogalmat. Családbarát programok az éttermekben, a színházban, a különböző rendezvényeken – ahol tekintettel vannak arra, hogy egyidejűleg több korosztály van jelen, és ügyelnek rá, hogy mindenki megtalálja a neki megfelelőt programot, tartalmat. De vajon az egyházi alkalmak – istentisztelet, bibliaóra, rendezvények – családbarát jellegűek-e? Nem szlogenként, nem kampányszerűen kellene alkalmaznunk, hanem hitünkből, tanításunkból következően kellene a családbarát modellt szem előtt tartanunk.

Múlt vasárnap keresztelőn voltam egyik budapesti templomunkban. A tartalmas, felemelő istentiszteletről több liturgiai és igehirdetési tapasztalattal térhettem haza.

Jó volt megismerni a gyülekezetben kialakult, végiggondolt, próbák és beszélgetések tüzében megformálódott rendet. Jó volt átélni, ahogyan a régi és az új liturgia egymással összhangban, jó kompromisszumok meghozatalával a gyülekezet sajátjává vált. Jó volt hallani egy olyan igehirdetést, amely ötvözte a tradicionális prédikációt és az elbeszélőbb jellegű, új hangvételű megszólalást.

Jó volt látni a kilencvenhét éves testvér mellett a sok „kistestvért”. Jó volt részese lenni a harmóniának, ahogyan az orgona- és a kóruszene nem önálló életet él, hanem az ige megszólaltatója vagy éppen az igére adott válasz. Jó volt megfigyelni azt a testvéri és családi légkört, amely összefogta az egész alkalmat.

Sokféle élmény ért tehát. Közülük csak egyet emelek ki: a keresztelési prédikációt. Ez igazi családbarát igehirdetés volt. Formailag és tartalmilag egyaránt. „Íme, most van a kegyelem ideje! Íme, most van az üdvösség napja!” – miután a lelkész felolvasta ezt az igét (2Kor 6,2), ölébe vette a gyermeket, és a templomban fel s alá járkálva, a padok között mozogva hirdette Isten névre szóló szeretetét. A „névre szóló” jelzést többféle módon érthetjük. A megszólított első renden a négy hónapos kicsiny gyermek volt. A kis Bence a lelkész karjában hallhatta, hogy élete döntő pillanatait éli meg. Olyan tény hangzik el, amely egész életét meghatározza.

Megszólított volt az egész család. A prédikáció szembesítette a szülőket, keresztszülőket azzal, hogy mit jelent a kimondott döntő szó: „Akarjuk” (tudniillik hogy gyermekük a szent keresztségben részesüljön). Ezt azonban nem a kötelesség kényszerével tette, hanem a nagy lehetőség örömteli felvillantásával. E pillanatban megszűnt az a veszély, hogy személytelen, automatikusan kimondott, végig nem gondolt válasz hangozzék. A személyes hang, a komolyan vett családi kör, a kistestvérek bevonása a szertartásba sokat segített ebben.

Megszólított volt a nagyobb család, a szélesebb közösség is: a gyülekezet. A „Vállaljátok-e?” kérdés minden jelenlévőnek szólt. Hányszor éltük már át, hogy a gyülekezet tagjai kedvesen mosolyogtak a megkeresztelendő gyerekre, de megfeledkeztek arról, hogy a felelősség nem csak a szülőké, a keresztszülőké! Az egész gyülekezet felelős a megkereszteltek számontartásáért, név szerinti ismeretéért, kíséréséért, neveléséért. A gyülekezet, az egyház jövője emberileg azon múlik, hogy meg tudjuk-e tartani a megkeresztelt, megkonfirmált gyermekeket, fiatalokat – átadva nekik a hit stafétabotját.

A lelkész – ölében a megkeresztelendő kisgyermekkel – ott járt-kelt a padsorok s a gyülekezeti tagok között, emberek szemébe nézett, kérdéseket tett fel, szinte együtt gondolkodva, együtt küzdve fogalmazta meg, mit is jelent gyermeknek, családnak, gyülekezetnek a keresztelés eseménye s a keresztelési ige.

Csak ilyen testközelben meghirdetve, ilyen családbarát módon megszólaltatva érkezik el fülekig, szívekig – életet meghatározóan – az evangélium, Isten szeretetének névre szóló jó híre. A lelkészek tanulmányaiba – a jó pap holtig tanul… – bele kellene venni ezt a kifejezést is: családbarát igehirdetés.

Hafenscher Károly (ifj.)