Keresztutak

A Herder Kiadó 2007 tavaszán jelentette meg XVI. Benedek A názáreti Jézus című könyvének első részét. Az előd, II. János Pál elsősorban személyes látogatásai által ért el tömegeket, Benedek pápa erre elsősorban könyvein keresztül törekszik. Jézusról szóló munkáját máris számos nyelvre lefordították, és eddig harminöt országban jelentették meg.

A magyar kiadást tavaly október 31-én – történetesen a reformáció emléknapján – mutatták be. A Szent István Társulat első kiadásban tízezer példányban jelentette meg a könyvet, ebből háromezer az első három nap alatt el is fogyott. Jelenleg mintegy harmincezernél tart a példányszám – világszerte pedig 2,5 milliónál. 2008. február 12-én Rózsa Huba római katolikus és Szűcs Ferenc református professzor, valamint a kitűnő fordítást készítő Rokay Zoltán társaságában, a Biblia évéhez kapcsolódó kerekasztal-beszélgetés során mutathattam be a könyvet.

A mű nem a hagyományos értelemben vett Jézus-könyv, hanem biblikus krisztológia. Szerzője elsősorban nem bibliakutató, hanem rendszeres teológus. A „kettős természet” kifejezést ezúttal azonban nem Jézusra alkalmazom (hogy tudniillik ő valóságos Isten és valóságos ember), hanem a szerzőre. Tisztesség ne essék szólván, ő valóságos professzor és valóságos pápa. Otthon érzi magát a katedrán, ugyanakkor óhatatlanul kötődik személyéhez az „ex cathedra” megfogalmazás. Ezért aztán már könyve előszavában siet leszögezni: „Mindenki szabadon ellentmondhat nekem.” Csupán minden tudós szelíd vágyát teszi hozzá ehhez: „Mindössze a rokonszenvnek azon megelőlegezését kérem az olvasóktól, amely nélkül nem létezik semmilyen megértés” (18. o.). Evangélikus újszövetséges teológusként készséggel teljesítem ezt a kérését.

Egy korábbi prospektus tanúsága szerint a kiadó eredetileg csak a pápai nevet akarta a borítóra tenni, hiszen Róma püspöke nem szokta a világi nevét használni. Ám kifejezetten örülök, hogy a XVI. Benedek és a Joseph Ratzinger név egyaránt szerepel a cím fölött. Ezzel együtt előfordulhat, hogy amit Ratzinger írt, azt sokan a pápa megnyilatkozásaként fogják olvasni.

Aligha meglepő, hogy a könyvvel a világi sajtó, sőt még a bulvármédia is bőségesen foglalkozik. Önmagában talán nem baj, hogy egy igényes teológiai munka ilyen kapukat is kinyit. Ebben a közegben szívesen nevezték a könyvet „Ratzinger-kódnak” is, mondván, hogy itt a pápa az Újszövetség talán egyedül hiteles olvasatát kínálja. Egy ironikus kommentár pedig ezt a címkét akasztja a műre: „Ez lesz az év legkevésbé olvasott bestsellere”… Az eddigi tapasztalatok alapján azonban igenis bőségesen adódnak értő olvasók. Azt nehéz megmondani, hogy ők milyen körből jönnek. Kezdők és haladók, a szélesebb nagyközönséget képviselők és szakteológusok nyilván egyaránt tartoznak közéjük.

Joseph Ratzinger könyvének természetesen sok előzménye van, hiszen immár kétszáz éve sorra születnek a különböző Jézus-könyvek. Ezek Jézust sokszor mint forradalmárt, szociális elkötelezettségű embert vagy éppen nagy etikai gondolkodót, sőt olykor – a valóságtól immár teljesen elszakadva – mint Mária Magdaléna szeretőjét vagy akár mint homoszexuális személyt mutatják be. E művekről joggal állapítja meg a pápa, hogy „azok sokkal inkább a szerzők és ideáljaik fényképei, semmint egy elmosódott ikon feltárásai” (10. o.).

Némely kritikus megjegyzi, hogy a pápa ifjúkora olvasmányaihoz, egy pre-kritikus korszak Jézus-ábrázolásaihoz tér vissza. Ők azonban nem veszik észre, hogy a szerző a legújabb kutatások eredményeit is szinte észrevétlenül bedolgozza művébe. Ennek nyomán Jézus-könyvét a tudományos igényesség és az olvasmányosság szerencsés találkozása jellemzi.

A bibliaértelmezésben a 20. század dereka óta polgárjogot nyert az úgynevezett történeti-kritikai írásmagyarázat. Ez azt jelenti, hogy a tudományos vizsgálat keretében a kutatók a szöveg kialakulási folyamatát vizsgálják, hangsúlyt fektetve az egyes közbülső fázisokra. Kiindulásként Ratzinger is használja ezt („a történeti-kritikai módszer a keresztény hit alkatából kifolyólag nélkülözhetetlen”, 12. o.), ám ezzel együtt fontosnak tartja, „hogy felismerjük a történeti-kritikai módszernek a határait” (13.o.).

Mindez Ratzingernél korántsem a tudományosság feladását jelenti, csupán azt, hogy a bibliaértelmezésben az elmúlt évtizedekben elterjedt diakrón módszerrel szemben a szinkrón szemléletet érvényesíti. Vagyis érdeklődése elsősorban nem a szöveg kialakulásának a folyamatára – benne a szóbeli hagyomány, majd a különféle írott variánsok sokféleségére – irányul, hanem az írás jelenlegi formájára. Ebben segítségére van az Amerikából indult úgynevezett kánoni exegézis, amely az egyes szövegeket a Biblia egészének összefüggésében értelmezi. Ennek nyomán azt vallja, hogy a bibliai szöveg szent és ihletett volta nemcsak a szerzők, hanem az olvasók inspiráltságából is adódik, hiszen ez a diakrón felfogás „az Írást abban a Lélekben akarja megérteni, amelyben írták” (14. o.). A hitet nélkülöző, tudományoskodó szemlélet fölött ezekkel a szavakkal mond ítéletet: „A tudományos exegézis látszólagos eredményeiből szőtték a legrosszabb könyveket, amelyek lerombolják Jézus alakját, és szilánkra törik szét a hitet” (46–47. o.).

A mű tudományosságára az úgynevezett „második naivitás” a jellemző. Sok radikális teológussal szemben, akik a szöveget ugyan szétszedik, ám összerakni már nem képesek, ki meri és ki tudja jelenteni: „Hitelt adok az evangéliumoknak” (17. o.). Ugyanakkor a legmodernebb nyelvi pragmatikai kutatásoknak megfelelően mutat rá a szöveg belső dinamikájára, az úgynevezett intertextualitásra, a széles asszociációs mezőre, amely „a hallgatót mozgásba hozza” (167. o.).

Jézus-könyvével Joseph Ratzinger – talán pápai tekintélyével is élve – a modernista írásmagyarázatot kívánja viszszaszorítani, hogy ezzel aztán Jézust mintegy visszaadhassa az egyháznak.

„A hit mindig egyszerű” – mondta egy beszédében XVI. Benedek pápa. Jézus-könyve is erről tanúskodik. A veretes teológiai formulákat olykor felváltja a prédikáció vagy a katekézis nyelve. Árulkodó, hogy egy gondolatmenetét ezekkel a szavakkal vezeti be: „További elmélkedéseinkben felismerjük majd…” (88. o.). Egyszerű és közérthető stílusban vall a legfontosabbról: Jézusnak az Atyához való viszonyáról. Így helyezi krisztológiai összefüggésekbe a Hegyi beszédet, azon belül is a boldogmondásokat vagy a Miatyánkot. Meggyőződéssel vallja, hogy azok, a maguk egyszerű nyelvével, Jézus titkára derítenek fényt.

Mindeközben nagy tisztelettel beszél a zsidósághoz való viszonyról. Jézusról azt vallja, hogy ő „Izrael Istenét vitte el a népekhez” (108. o.), a zsidó vallásról pedig azt, hogy az nem előzménye a kereszténységnek, hanem integráns része. Termékeny dialógust folytat Jacob Neusnerral, az Egy rabbi Jézussal beszél című könyv szerzőjével.

Az „elmélkedésbe” hajló nyelvezet nem zárja ki azt, hogy a pápa konkrét társadalmi kérdéseket is érintsen. Így adja egyebek mellett a marxizmus és egyéb totalitárius rendszerek kritikáját, de ugyanígy bírálja a modern nyugati társadalmak pusztán technikai-anyagi elvekre épülő segélyezési gyakorlatát is, amely „a mindent jobban tudás kevélységével” mellőzi Istent (44–45. o.). A kapitalizmus legfőbb veszélyét abban látja, hogy „az embert áruvá alacsonyítja” (94. o.). Az irgalmas samaritánus példázatát elemezve „Afrika kiraboltan és kifosztottan faképnél hagyott” népeiről szól (172. o.), más helyen a fegyverkereskedelem és a kábítószerek démonikus voltára utal (146. o.), de szava van a szexturizmusról (94. o.) és általában a globalizációról is (172. o.), egy helyen pedig a bencés kolostorok békéjét és Csernobilt mint „az Isten-hiány sötétjének rabságában sínylődő teremtés megrendítő képét” állítja szembe egymással (41. o.).

E Jézus-könyv: ökumenikus munka. Meglepő, hogy a pápa kerüli azokat az ekkleziológiai kérdéseket, amelyekben feszültség mutatkozhatna az egyes egyházak tanítása között. A „két tüdővel kell lélegezni” szellemében nyit a keleti egyházak felé, egyebek mellett az ikonteológia hangsúlyozásával (34–35. o.). Feltűnően sokszor támaszkodik protestáns bibliakutatók felismeréseire. Könyvének akár azt az alcímet is adhatta volna: „ahogy egy pápa olvassa a Bibliát”. Ez a lelkület egyrészt a szentírási üzenet iránti alázat miatt megkapó, másrészt pedig azért, mert nem kevesebbet demonstrál, mint hogy az egyház tanítása nem áll fölötte a Bibliának.

Számunkra, protestánsok számára is teljességgel vállalható az, ahogyan Ratzinger a megigazult embereket jellemzi: „Olyan emberek, akik nem hivalkodnak teljesítményeikkel Isten előtt. Önmaguk szemében nem úgy tűnnek föl, mint Isten egyenjogú üzletfelei, akik megfelelő jutalomra tartanak igényt tetteikért” (77. o.). A korábban említett intertextuális megközelítése „a Szentírás önmagát magyarázza” lutheri elvét idézi fel. A példabeszédek elemzése kapcsán pedig valósággal – bár ki nem mondva – eljut az ugyancsak Luther nevével fémjelzett keresztteológia közvetlen közelébe: „a kereszt misztériuma belülről van beírva a példabeszédek természetébe” (168. o.).

Csak remélni lehet, hogy ez a könyv közelebb hozza egymáshoz Jézus mai tanítványait. Szerzőjében a katolikus egyház XVI. Benedek pápát tiszteli. Evangélikusként elsősorban Joseph Ratzingernek, a hívő tudósnak a munkáját köszöntöm.

Joseph Ratzinger (XVI. Benedek): A názáreti Jézus. Szent István Társulat, Budapest, 2007. Ára 2600 forint.

Fabiny Tamás