Keresztutak

Készülünk a nők világimanapjára – Március 7.

„Szökkenő árnyak, sánta nyomorék, betegséggel beszőtt házak, szüntelen mély fájdalom, alvás nélküli álom, minden tető egy sötét szárny, mely árnyat vet, vagy átkot szór” – Guyana költője, Martin Carter jellemezte e szavakkal hazáját 1977-ben. Micsoda ellentét van az általa vetített borús kép és a száz évvel korábban élt viktoriánus író, Anthony Trollope elragadtatott szavai közt: „trópusi paradicsom, igazi karibi álom, óceánon túli éden”!

Vajon kinek van igaza? Sajnos mindkettőjüknek. Guyana természeti szépsége ma is lenyűgözi az odalátogató turistát. Martin Carter azonban nem erről beszélt, hanem hazája akkori politikai és gazdasági helyzetét jellemezte rendkívül találóan. A kép nagyon sötét, de a hetvenes évek szocialista diktatúrája, az „alvás nélküli álom” ilyen volt Guyanában: bénító, szüntelen fájdalom.

Sajnos a helyzet azóta sem sokat javult. Igaz, az 1992-ben lezajlott szabad választásokkal megszűnt a kommunista önkényuralom, az emberek életszínvonala azonban csöppet sem emelkedett. Sőt, ahogyan előző számunkban olvashattuk, Guyana a Dél-Amerikai kontinens egyik legeladósodottabb országa maradt. A lakosság 35%-a a szegénységi küszöb alatt él, 21%-a pedig egyenesen nincstelennek számít. Különösen az őslakosok, az indiánok tartoznak a társadalomnak ehhez a lecsúszott rétegéhez. A közgazdászok ezt a helyzetet egyértelműen a hosszú gyarmati idők, illetve a Burnham elnök diktatórikus vezetése alatt meghonosított szocialista gazdaságpolitika káros következményének tartják.

Alig kötött ki Kolumbusz 1499-ben Guyana partjainál, máris megjelentek a nagyhatalmak, hogy elfoglalhassák az Amazonas és Orinoco folyó közé eső területeket. Holland, francia és brit csapatok küzdöttek egymás ellen, hogy megszerezhessék a tulajdonjogot Dél-Amerika eme ásványkincsekben igen gazdag tája felett. Az 1816-ban született londoni békeszerződés alapján osztották fel a területet három külön államra (a határok ma is ugyanott vannak). A keleti rész francia kézbe került, a középső a hollandoké, a nyugati sáv pedig az angoloké lett, majd 1831-ben koronagyarmattá vált.

Az európai telepesek már korábban cukornádültetvényeket telepítettek, majd Afrikából hurcoltak be rabszolgamunkásokat. Amikor – mint minden brit gyarmaton – itt is felszámolták a rabszolgaságot, az afrikai népesség a városokba telepedett át, és bányákban kezdett dolgozni. Az elhagyott ültetvényekre a tulajdonosok portugál, kínai és indiai „szerződéses munkásokat” hozattak be. Itt gyökerezik az a társadalmi megosztottság, amelyről minden guyanai gazdasági szakember és szociológus beszél napjainkban is. Nem csupán a gyarmatosítók módszere volt, hogy az „oszd meg és uralkodj” elve alapján erőtlenné tegyék a függetlenség kivívásához elengedhetetlen nemzeti összefogást, hanem a szocialista diktatúra is kijátszotta egymással szemben a különböző népcsoportokat. Ennek következtében az ország politikai élete ma is – illetve a britektől 1966-ban kivívott függetlenség óta – két nagy párt, de igazából két etnikum, az afrikaiak és az indiaiak állandó vetélkedéséből áll.

Az 1992. évi szabad választások ótaúgy tűnik, hogy a helyzet konszolidálódik. Bharrat Jagdeo jelenlegi államelnöknek még sincs könnyű dolga: az etnikai konfliktusok nehezítik a rend és a békesség fenntartását, miközben az országban olyan kormányzást kell megvalósítania, amely tiszteletben tartja az emberi jogokat, és ügyel az igazságosságra. Bár most a többségi lakosságnak, az indiaiaknak a pártja, a PPP (People’s Progressive Party) irányítja az országot, a gazdasági hatalomban még mindig érzékelhető az etnikumok közötti megosztottság. A közhivatalok – beleértve a rendőrséget és a katonaságot – a feketék kezében vannak; kínaiak felügyelik a kereskedelmet, a pénzpiacot, az indiaiak pedig változatlanul a földeken dolgoznak.

Mindezek ismeretében kissé disszonánsan cseng az ország címerének jelmondata: „One people, one nation, one destiny” – egy nép, egy nemzet, egy sors.

Minden év február 23-án rendezik meg a guyanaiak a Mashramani ünnepet. Ilyenkor karneváli hangulat van Georgetown utcáin, az emberek jelmezbe öltöznek, így emlékeznek meg függetlenségük kivívásáról. Ünnepelnek, de mégsem együtt. Több európai szemtanú beszámolója szerint az afrikai meg az indiai táncosok igyekeznek minél távolabb kerülni egymástól. Az ünnep elnevezése az arawak indiánok szóhasználatából ered. (Ők gyakoroltak hasonló rítusokat a termények betakarítása idején.) Jelentése: „a jól végzett dolog”.

Úgy tűnik, ettől a sikertől Guyana még távol van. Függetlenségét elérte ugyan, de az „óceánon túli éden” földjére még számtalan feldolgozatlan etnikai feszültség, megoldatlan gazdasági feladat vet sötét árnyékot.

B. Pintér Márta