A hét témája

Elkészülte, 1929 óta nemcsak Budapest, de Magyarország egyik jelképe az Andrássy utat lezáró és annak tengelyében látható millenniumi vagy más néven ezredéves emlékmű. Azt már kevesebben tudják, hogy díszburkolatát az 1938. május 26–29. között Budapesten rendezett 34. eucharisztikus világkongresszusra kapta, amelyet Szent István király halálának 900. évfordulója alkalmából szerveztek. De hogyan is alakult az emlékmű története?

A 19. század utolsó évtizedében kivételesen nagyszabású jubileumi ünneplésre készült Magyarország. Belpolitikai okokból a kormányzat nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy bizonyítsa a magyarság vezető szerepét a soknemzetiségű országban. A külföld számára pedig demonstrálni akarták, hogy Magyarország nemcsak hivatalosan és papíron társországa a Monarchiának, hanem olyan önálló gazdasági, tudományos eredményeket és művészeti alkotásokat tud felmutatni, amelyekre az egész világ felfigyel. Az 1896-ban tartott ünnepségek központja természetesen a rohamosan fejlődő Budapest volt, amely ekkor lakosságát tekintve már Európa tizedik legnagyobb lélekszámú nagyvárosa.

Elődeink el sem tudták volna képzelni az évfordulót egy impozáns emlékmű nélkül. A főváros tanácsa már 1881-ben javaslatot terjesztett az Országgyűlés elé ez ügyben, de a képviselőház csak 1894-ben foglalkozott érdemben az ajánlattal. Döntés született arról is, hogy az emlékművön kiemelt helyet kell kapnia a honfoglaló Árpád vezér alakjának.

Már csak a tervező hiányzott. Kiválasztásához a kor szokásainak megfelelően pályázati kiírást vártak az építészek, hogy összemérhessék tudásukat, és a bírálóbizottság által legjobbnak ítélt terv valósuljon meg. Ám ezúttal nem hirdettek pályázatot. A tervek elkészítésére az Országgyűlés felhatalmazása alapján és a háborgó pályatársak tiltakozása ellenére Schikedanz Albert építészt és Zala György szobrászművészt bízta meg hivatalosan Wekerle Sándor miniszterelnök. Az 1895 tavaszán megkötött szerződés öt évet kötött ki a munkák elvégzésére; ekkor még senki sem gondolta volna, hogy az avatással mégis 1929-ig kell várni.

Az építészeti munkákhoz Schikedanz Albert számos tervrajzot készített; közös vonásuk volt, hogy szinte mindegyik változaton két, íves hajlítású kolonnád szerepelt. Az oszlopcsarnokok fülkéibe kerülő királyszobrokat illetően jelentősen megoszlottak az álláspontok. A legegyértelműbb és mindenki számára vita nélkül elfogadott emlékműrész az „angyalos oszlop” volt. A kezében magyar koronát, illetve apostoli kettős keresztet tartó Gábriel arkangyal a királyi hatalom isteni eredetét volt hivatva szimbolizálni. (Jól ismert a legenda, hogy II. Szilveszter pápának álmában maga Gábriel parancsolta: a koronát ne a lengyel küldötteknek, hanem a másnap megérkező magyar követeknek adja. Így hozta Asztrik püspök e koronázási jelvényt Istvánnak.) A harminchat méter magas oszlop talapzatára a terv szerint a honalapító Árpád és a honfoglaló hét vezér lovas szobra került.

Azonban a tizennégy királyszobor közül öt Habsburg-uralkodónak jutott. A végleges döntésig a névsor többször is változott, de az arány nem módosult. Az összetétel kifejezte a függetlenségi eszme politikai és hatalmi korlátait, valamint példázta a dualista kor kompromisszumokra való törekvését. Döntés született arról is, hogy az emlékművön bronzba öntött jelképet kap a háború és a béke, illetve a tudomány és a művészet. A jóváhagyott tervben szerepelt az az elgondolás is, hogy az oszlopcsarnok talapzati síkját minden királyszobor alatt egy-egy dombormű díszítse.

Az óriási munkára tekintettel az uralkodószobrok elkészítésébe Zala György mellett más művészeket is bevontak.

Az 1910-es évek elején már a befejezéséhez közeledett a millenniumi emlékmű; minden alkotóeleme és szobra – Nagy Lajos királyét leszámítva – a helyére került. A néhány évvel később kitört világháború és az ott elszenvedett vereségek alapjaiban rendítették meg az Osztrák–Magyar Monarchiát. 1919-ben, a Tanácsköztársaság kikiáltása után a forradalmi tömeg nemcsak a korábbi politikai intézményrendszert söpörte el, hanem le akart számolni a jelképeivel is. Így a millenniumi emlékműről levették a gyűlölt Habsburg-uralkodók szobrait. Számos archív fotó maradt fenn erről.

1921-ben Zala György azzal a kéréssel fordult az államfői jogokat gyakorló Horthy Miklós kormányzóhoz, hogy biztosítsák részére az ezredéves emlékmű befejezéséhez szükséges anyagiakat. Erre néhány évig, a gazdaság viszonylagos stabilizációjáig várni kellett; 1926-ban indulhatott meg újra a munka. 1921-ben ugyan deklarálták a Habsburg-ház trónfosztását, az emlékműre mégis visszakerültek a Habsburg-uralkodók szobrai. Az emlékmű hivatalos avatására 1929. május 26-án került sor az ország legmagasabb rangú vezetőinek a jelenlétében. Hamarosan nevet kapott a tér is – 1932 óta Hősök terének hívják. Ekkor még leginkább parkra hasonlított; szökőkutak, gyönyörű virágágyak és dús lombú fák díszítették.

1937-ben azonban nagy átalakítások kezdődtek a következő évben Budapesten tartandó 34. nemzetközi eucharisztikus kongresszusra készülve. Ekkor alakították ki a ma is látható díszburkolatot. Az ünnepségek idejére a kolonnádok közé Kismarty-Lechner Jenőnek és fiának a tervei alapján óriási építményt emeltek, amelynek tetejére a vatikáni Szent Péter-templom főoltárát díszítő hatalmas baldachin másolata került. A háromnapos rendezvényen több százezres tömeg vett részt. Május 29-én a pápai legátus, Eugenio Pacelli bíboros – a későbbi XII. Pius pápa – által bemutatott szentmisén több mint félmillió ember volt jelen. A monumentális egyházi ünnepség lezajlása után az emlékmű visszanyerte eredeti arculatát.

A II. világháború pusztításai a millenniumi emlékművet sem kímélték. A legsúlyosabb károsodás a Műcsarnok felőli oszlopcsarnokot érte, amelyet egy bomba szabályosan kettészakított.

A háborús romok eltakarítása és a helyreállítás során, az 1950-es évekre nyerte el az emlékmű ma is látható, végleges formáját. Nemcsak az uralkodószobrok összetétele, de a nemzeti hősök emlékkövének a fedőlapja is megváltozott. A hatalmas kőtömb és Árpád vezér szobra között a tér burkolatában kis réztábla őrzi az evangélikus Zsigmondy Vilmos bányamérnök emlékét, aki 1878-ban ezen a helyen fakasztott mélyfúrással ma is működő artézi forrást.

B. Zs. összeállítása