A hét témája

Nagyon régen, 1968 tavaszának egyik vasárnapján egy fiatalember tartotta az istentiszteletet a hódmezővásárhelyi evangélikus templomban. Megilletődve, szépen beszélt, hiszen ebben a városban született, ismert minden zugot, a lábbal fújtatott orgonát és kint a kertet is.

Emlékszem, mintha tegnap lett volna: mikor kinyitotta az apánktól kapott Bibliát, hogy felolvassa a kijelölt igét, hirtelen meleg arany fénnyel nézett be a nap. Oldalt állt Samu Katalin, a zseniális szobrász, Szokolay Sándor vendégként a soproni líceumból, egy szegedi család, amelynek tagjai a rendőrségi zaklatások elől menekülve ide jártak lelki gyógyulásra. Nagy drukkal hallgatta Takács János lelkész is, aki az útba indító volt.

Múlhatatlan kép: mindenki szép és fiatal. A jézusi példázat, a lépesméz-ízű zsoltárok kitüzesítették az arcokat…

Azután váratlanul minden összetört. Gonosz kezek mintha követ dobtak volna az emberekre. A szobrászt mellőzték, a zeneszerzőt hallgatásra ítélték. Fenyvesi László evangélikus lelkészt pedig a halálba kergették!

Mély hite, tanítása miatt; hiszen a diákok szerették, hívás nélkül is lelkesen látogatták könyvekkel zsúfolt szobáját. De az igazi ok mégsem ez volt. A szószékről gyakran illette bíráló szavakkal az akkori zsarnoki hatalmat, és ezzel magára vonta végzetes haragját. Harmincegy éves volt, amikor az állambiztonsági rendőrség emberei agyonrugdosták.

Ha élne, most lenne hetvenéves. Bizonyára csodálkozna, hogy rá emlékezünk, hiszen gyorsan lepergett életében szerényen és csendesen munkálkodott. Sok hasonlóságot érzek a lengyel pap, Jerzy Popieluszko és Fenyvesi László sorsa között. Az el nem tiporható hit, az el nem némítható igaz szó küldetéses férfiai voltak. Ellobbantak fiatalon, alig hagyva maguk után valami jelet.

Hamvas Béla, a 20. század egyik legnagyobb gondolkodója azt írja valahol, hogy Isten a le nem írt verseket, regényeket, esszéket is számon tartja, minden jó szándékunkról tud, és megjegyzi örök tanulságul. Ezért hiszem, hogy Fenyvesi László élete nem volt hiábavaló. Itt van velünk a vásárhelyi, a békéscsabai, a csákvári templomok mély csendjében, fölzengő orgonamuzsikájában, a tiszta tekintetekben, a gyermekek mosolyában.

Bibliai megpróbáltatásában, mint egyéb sorscsapásaiban is annyiszor, az élet győzelmét láttam. Előttem van utolsó képe: fáradt arca magasból néz rám, az Erdélybe induló busz ablakából integet, de a tekintete, mécsesként világló két szeme a halál éjszakáján mélybe zuhant. Belém és mindannyiunkba örök reménynek.

Fenyvesi Félix Lajos