Élő víz

A közelmúltban az a néhány szó, melyet Jézus mondott Péternek elhívásakor – Emberek halászává teszlek… –, egy beszélgetés során más, az eredeti jelentést újjal kiegészítő értelemben, elemi erővel hasított belém…

Ismerősöm negyvenedik éve felé közeledő számítástechnikai szakember, egy hazai telekommunikációs multicég jól fizetett alkalmazottja. Filozófiájára leginkább az egzisztencializmus és szubjektív idealizmus materialista alapon nyugvó (!) „sajátos” keveréke jellemző, melyet ő különlegesnek és felsőbbrendűnek hisz.

Ha találkozunk – ami ritkán esik meg–, sokszor szembekerül egymással kettőnk gondolatvilága: az övé, az általa szellemi rabnak tartott és lesajnált vallásos emberek hitének fenntartását a társadalmi nyugalom és önkéntes törvénytisztelet érdekében végző egyházak tevékenységének elemzésével, és az enyém, a kegyelemből, Jézus Krisztus minden bűnt eltörlő áldozatából és Isten végtelen szeretetéből megélhető élet bizonyságtételével… Nem csoda, ha nem nagyon értjük meg egymást.

Egy ilyen beszélgetés alkalmával elmondta, hogy ő – annak ellenére, hogy a magyar átlaghoz képest jól fizetett, anyagi gondtalanságban élő alkalmazott – voltaképpen csak egy gályarab. A nagy multicégek olyan „gályák”, ahol tisztában vannak vele: akkor haladnak a versenytársnál gyorsabban előre, ha mindenki „önként és dalolva” húz, ezért elhitetik az emberekkel, hogy nem is rabok, és szabad döntésük van.

Egészen színes és érdekes világ képei jelentek meg előttem, amint a rá jellemző érdes humorral sorolta a modern „multigálya” tulajdonságait és a rajta utazók dolgait. Például azt, hogy a gályaraboknak választási lehetőségük van, mikor tartanak a nap folyamán öt perc szünetet, amely alatt a cég „ajándékaként” megihatnak egy teát. Időnként eleveznek az olasz Riviérára, és ott kinézhetnek a kis kerek ablakokon, megszemlélhetik a parton sütkérező gályatulajdonosok és családtagjaik villáit, és szabadon gyönyörködhetnek a csodaszép tájban. A cég mindig biztosítja a legmodernebb evezőt, a mit tudom én, mekkora átviteli sebességű „hiper-szupert”, párnázott rudasat. Az ülésen évente kicserélik a huzatot, és nem láncolnak le senkit; át lehet menni egy másik gályára. A hajcsárnak (menedzsernek) jóval több izmát kell megdolgoztatnia, mint az evezősöknek; neki nemcsak a háta és a karja fárad el (neki az ostorcsattogtatástól), hanem a nyaka is bemerevedik az örökké fölfele tekingetéstől, és a lába is elfárad az evezősök rugdosása miatt.

Egyetlen probléma van csak ezzel a „luxusgályával”: a nem vagy csupán gyengén teljesítő hamar a tengerben találhatja magát. Mivel állandóan fel lehet venni izmos, fiatal és kipihent evezősöket, akik epedve várják, hogy felkerüljenek, az idősödő, petyhüdt izmú, a váratlan, éjszakai és hétvégi külön evezést a családra vagy a munkaszerződésre hivatkozva elutasítókat egyszerűen kipenderítik a hajóról. De ugyanúgy kipenderítik a hajcsárt is, ha csak egy pillanatra is úgy tűnik odafent a tulajoknak, hogy a másik gálya gyorsabban halad az övéknél. És a „szerencsés” fent maradók a kis ablakokon át lesik, hogyan fuldokolnak a kihajítottak, és hogyan küzdenek az elemekkel reménytelenül azok, akik megpróbálkoznak kicsiny csónakjaikon egyedül boldogulni.

„De hát ez nagyon szomorú élet; téged nem bánt, hogy mindezt tudod, és mégis részese vagy?” – kérdeztem tőle. A válasz nem lepett meg túlzottan: mivel ez az élet, aki élni akar, annak a gályán kell lennie! Gályatulajdonosnak lenni nincs esélye, hajcsárnak lenni nincs gyomra, marad az evező. És örül, hogy nem dobják ki. De ezért meg is tesz mindent. Sanyargatja a testét, ebédidőben evés helyett edzőterembe jár, otthon is alig eszik, hogy alakja fiatalos maradjon dacolva a korral és az idő múlásával. Mivel csak saját magára van ideje és ereje, házassága tönkrement, fia az elvált szülők gyerekének kettészakított életét éli. És végül, hogy teljesen a gályának adhassa életét, hazaköltözött a szülői házba, hogy semmire ne legyen gondja, mert a regenerálódásra kell az időt fordítani, nem a problémákra. Így tehát, negyven felé, családját elhagyván újra gyerek lett, és boldog.

Ezt hallva nagyon mély sajnálatot éreztem, de valami földöntúli boldogságot is. Hiszen Jézus megmondta, ezt is tudta előre! Emberek halászává teszlek! A „multigálya” feleslegesnek ítélt „selejtje”, a gyenge, idős vagy csak egyszerűen a rabszolgaságra nemet mondó, tengerbe hajított tömegek is a kihalászandó kincsek Jézus számára! Szeretné, ha a gályázók is elfogadnák őt, de eléggé gőgösek és magabiztosak, ezért nincs sok esély rá, hogy időben megértsék: az ő biztonságuk is Istenen múlik, és nem tudhatják, egy vihar mikor zúzza porrá egész életüket. És akkor az, aki sose készült arra, hogy ússzon, reménytelenül fuldokolni fog.

Talán akkor majd észreveszi, amit a kis kerek ablakból sosem látott, hogy Jézus ott áll, újra és újra kiveti hálóját, és kimenti a hozzá kiáltókat. Onnan, a magas bárkából nem látni, ahogyan a megmentettek boldogan élnek a biztos parton, amely nem a gályatulajdonosok Riviérája, hanem a másik part, ahol Jézus az úr.

A gálya igazi ura pedig maga a sátán, mert csak ő képes arra, hogy elhitesse valakivel, hogy élete dele felé közeledve egy boldogtalan, elhagyott család, az újfent „gyermekké” lett felnőtt fiú miatt örökösen aggódó, bánatos szülő, a beosztottjai szabad idejével és éjszakáival is korlátlanul rendelkező gályatulajdonos és a mindezért „jutalomként kapott” busás anyagi haszon az élet normális menete, sőt a boldogsághoz vezető út!

Tudom, nem könnyű manapság máshogy élni, mint ahogy a „multik” diktálják. Aki nem képes versenyben maradni, azaz nem huszonéves, friss fiatal körülbelül tizenöt évnyi munkatapasztalattal (mert az ember szinte azt érzi, csak az ilyenek kapnak munkát), vagy aki nem tudja elfogadni, hogy gályarab legyen, feláldozva családi boldogságról, gyermekekről és emberhez méltó életről szőtt álmait, a munkaerőpiacon értéktelen. És ha elfogadja is, és feláldoz mindent és mindenkit, akkor sem garantál neki semmit a „gálya”.

Én innen, a „másik partról” üzenem minden kétségbeesett fuldoklónak és gályarabnak, hogy ne féljenek, hanem higgyék el, Jézus tényleg kimenti, kihalássza őket, ha hozzá kiáltanak. Tudom, ebebn hinni a legnehezebb. Számukra talán ezért is különösen fontos, nagy üzenet lehet, hogy Jézus első tanítványainak pont halászokat hívott el…

Dr. Ajtony Zsoltné