Napról napra

Örüljetek az Úrban mindenkor! A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt. Az Úr közel! Fil 4,4a.5 (Jóel 2,23; Lk 9,57–62; Ef 5,1–8a; Zsolt 129) „Akkor faggasd a másikat, ha úgy látod, hogy valami kis árnyék van a szeme mélyén, valami ború van a homlokán. Akkor ülj mellé, de csendben, és nagyon gyengéd szeretettel.” (Balikó Zoltán) Örvendező emberré álmodta meg Isten az embert. „Nem ritka virág, és nem futó vendég, hanem örömmel és örömre teremtett élet, az élet.”

Imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrásait! Jel 14,7 (Neh 9,6; Lk 14,/25–26/27–33/34–35/; Mk 14,1–11) Kemény leckét tanulunk „Isten iskolájában”. Első az Istennel való kapcsolat. Minden egyéb utána ajándékba a tiéd. Böjtben minden harc valójában ezen a vonalon, ezen a szinten folyik. Ember, a sorrendre figyelj!

Elvetette Isten az ő népét? Szó sincs róla! Róm 11,1 (Ézs 49,3; Jób 7,11–21; Mk 14,12–16) Négy közül a legkisebb volt. Huszonöt éves. Eltemettük. Elhagyta, elvetette Isten a népét? Szó sincs róla! Hála Istennek, amiért a fülünkbe cseng most is az ígéret: „Simon, Simon, íme, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited…” (Lk 22,31–32a)

Pál írja: Mivel az Isten mind e mai napig megsegített, itt állok, és bizonyságot teszek kicsinyeknek és nagyoknak. ApCsel 26,22 (Zsolt 3,3–4; Mk 9,38–41/42–47/; Mk 14,17–25) „Te nem hiszel a csodában, tagadod? Nézd csak, nem győzhetlek meg, mert a csoda legfőbb ismertetőjele, hogy csodálatos – nem lehet bizonyítani, mint egy élettani tényt, nem lehet fényképezni, sem előre, mennyiségtani törvények szerint megjósolni és kiszámítani. Nem jár mindig két lábon. A csoda egészen egyszerűen megnyilatkozik – s néha csak sokkal később értjük meg, mi volt a csoda, hogyan avatkozott életünkbe, s mi volt e beavatkozásban a természetfölötti és csodálatos.” (Márai Sándor)

Kérlek titeket: éljetek méltón ahhoz az elhívatáshoz, amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel. Ef 4,1–2 (Zsolt 119,2; Mk 8,/10–13/14–21; Jn 14,1–14) „Ha az emberek között kell élned, egyszerre kell uralkodnod és engedelmeskedned, mindig rangtartóan és szerényen, mindig komolyan és készségesen, mindig alázatosan és méltóságosan.” (Márai Sándor)

Krisztus bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által gyógyultatok meg. 1Pt 2,24 (Ézs 53,7; Mt 10,34–39; Jn 14,15–26) „Éjjel sugárzani kezdett a láthatár, bíborszín lángokkal, mintha elkövetkezett volna az utolsó óra, mikor a koporsók felfakadnak, a csontvázak sorbaállanak, az égen kigyulladnak a Jelek, elhangzik a kürtszó, és felelni kell az utolsó kérdésekre. Mit is felelhetek majd?” (Márai Sándor) „Krisztus bűneinket maga vitte fel testében a fára…”

Krisztus testi élete idején könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa őt a halálból. És meghallgattatott istenfélelméért. Zsid 5,7 (Jer 31,9; Lk 17,28–33; Jn 14,27–31) Jézus minden percet, amelyet nem szolgálatban töltött, imádsággal töltött. Ezért volt legyőzhetetlen. Ez az életritmus, amelyet még nem becsültünk föl kellőképpen, az Istennel töltött percek áldása a „kárpit mögött”. És ebben a közösségben a te Atyád, aki titkon van, lát, hall téged. Micsoda csodálatos erőforrás!

Makán Hargita