A vasárnap igéje

A hívő ember örök kísértése, hogy – Luther kifejezésével – törvényt csináljon az evangéliumból. Pedig a reformátor szerint ennél szörnyűbb dolgot nem is lehet elkövetni. Isten Isten voltát kérdőjelezzük meg, ha ezt tesszük. Úgy beszélünk Istenről, mint aki egy rá nézve kötelező külső törvénynek engedelmeskedik, amikor szeret, amikor megbocsát, amikor a hozzá hűtlenekhez is hűséges. Akik törvényt csinálnak az evangéliumból, az Istenről alkotott elképzelésükbe nem illő, Istent szerintük kegyetlennek bemutató ószövetségi történetekről így nyilatkoznak: Isten ezt nem teheti! Isten nem mondhat ilyet! Nem adhat ilyen parancsot! Kimondva vagy kimondatlanul megkérdőjelezik, hogy az Ószövetség Istene azonos Jézus Krisztus Istenével, a mi mennyei Atyánkkal. Nem új dolog ez a nap alatt. Már a második században élt Markion is megtette. Isten ilyet nem tehet! – halljuk az ellenvetést az ézsaiási prófécia kommentárjaként. Isten soha nem hagyja el övéit. Nem teheti meg. Pedig a próféta szerint megtette. És ami Isten szóhasználatában egy pillanat csupán, az a nép életében hetven esztendő volt. Hetvenévnyi raboskodás a pogányok földjén, Babilonban, amely az Ószövetség fogalomvilágában ördögök lakóhelye, démonok tanyája. Isten uralmán kívül eső terület. Olyan hely, ahol az ember védtelenül ki van szolgáltatva a nála sokkal hatalmasabb démoni erőknek. Nem, nem – mondják Markion mai követői. Isten ilyet nem tehetett népével. Isten a fogságban is népével volt! És érvükkel nem is olyan könnyű vitába szállni, hiszen Ezékiel próféta is beszámol arról, hogy a fogságban is többször megjelent neki az Úr dicsősége. És jól jön a hajánál fogva előrángatott filozófiai érv is: Isten mindenütt jelenvaló. Már csak ezért sem hagyhat el senkit. Ézsaiás szerint Isten mégis ezt mondja népének: „Egy rövid szempillantásra elhagytalak…” Az Ószövetség – Luther szerint – legnagyobb teológusa, Deutero-Ézsaiás úgy írja ezt le, mint Isten szájából származó igét! Nem mintha nem tudná, hogy Isten jelenléte az egész teremtett világot áthatja, hiszen a világ e nélkül a jelenlét nélkül egy pillanat törtrésze alatt semmivé válna. Isten ilyen fenntartó módon jelen van a pokolban is – vallja Luther –, de sietve hozzáteszi: ebből a pokolban lévőknek nincs semmi hasznuk, mert ők mégis örökre elhagyottak. Mert más a fizikai jelenlét, és más az, amikor Isten számunkra, sőt értünk van jelen! Hiába van jelen létben tartó módon, ha számunkra nincs itt. Ha Istentől elhagyottak vagyunk. Ha Isten nélkül vívjuk kilátástalan harcunkat, kiszolgáltatva a nálunk sokkal hatalmasabb démoni erőknek. Mert amikor Isten elrejtőzködik (Ézs 45,15!), akkor számunkra nincs jelen. Akkor Istentől elhagyottak vagyunk. És ezt előbb-utóbb minden embernek át kell élnie! Ez alól a hit sem ad felmentést! Isten nemcsak megteheti ezt velünk, hanem meg is fogja tenni! Mert ebben az életben a hit által Krisztus képére kell formáltatnunk – mondja Luther egyik passióprédikációjában. Annak a Krisztusnak a képére, aki maga is Istentől elhagyottan függött a kereszten, „nélkülözve minden vigasztalást, amit teremtmény nyújthat”. Még a nap is elsötétült a feje fölött, a föld is megrendült alatta. Mintha az egész természet föllázadt volna ellene: úgy függött ott, mindenestül kiszolgáltatva a sátánnak. És ő a mi büntetésünket viselte akkor. Nem azért, hogy mi megússzuk, hanem hogy ne vesszünk el, amikor ránk nehezedik. Mert igaz, amit Isten a próféta által mond: ő csak egy szempillantásnyi időre hagy el, de mindannyiunk tapasztalata, hogy a pillanat végtelenné is válhat. Idejében tanuljunk meg számolni ezzel! Nem azért, hogy kétségbeessünk, hanem hogy valóban átéljük: megváltásra szorulunk! Mert nem előbb, mint az Istentől való elhagyatottság pillanatában fogjuk megtapasztalni, amit addig csak hinnünk lehet: van Megváltónk! Abban a pillanatban, amelyről – az Újszövetség legnagyobb teológusa – Pál Róm 6-ban így vall: megsemmisül a bűn hatalmában álló test, hogy a halálban legyünk végre maradéktalanul eggyé azzal a Krisztussal, akivel testi életünkben soha nem tudunk maradéktalanul eggyé lenni a bűn miatt. Halálunk pillanatában fogjuk végre megtapasztalni, amit addig csak hihetünk: az Istentől való elhagyatottságot megízlelő Krisztus hatalmas Megváltó, akinek halála valóban eltiporta a mi halálunkat, hogy örökké vele éljünk! Mert a szempillantásnyi időre való elhagyatás után annak vég nélküli tapasztalása következik, amit Isten így mond a próféta által: „Túláradó haragomban egy pillanatra elrejtettem előled arcomat, de örök hűséggel irgalmazok neked – mondja megváltó Urad.” „Ahogyan megesküdtem, hogy nem árasztja el Nóé özönvize többé a földet, úgy esküszöm meg most, hogy nem haragszom rád, és nem dorgállak meg többé. Mert a hegyek megszűnhetnek, és a halmok meginoghatnak, de hozzád való hűségem nem szűnik meg, és békességem szövetsége nem inog meg.” Így válik valóra a keleti egyház minden istentiszteletén elhangzó bizonyságtétel: „A kereszt által jött öröm a világba.”

Véghelyi Antal