Evangélikusok

Az evangélikus sajtót figyelemmel kísérők számára nem ismeretlen a nyíregyházi származású evangélikus Bálint család. Dr. Bálint Zoltán és felesége, Beáta gyermekeikkel jó néhány éve élnek és dolgoznak a világ távoli pontjain: hat évet töltöttek Zimbabwében, négyet Pápua Új-Guineában, néhány esztendeje pedig a Kelet-Afrikában, az Egyenlítő mentén fekvő Kenya fővárosa, Nairobi az otthonuk. Az elmúlt húsz évben sokszor beszámoltak szolgálatukról különböző fórumokon: rádióban, televízióban, a Misszió magazin hasábjain éppúgy, mint gyülekezeti szeretetvendégségeken vagy a Szélrózsa országos evangélikus ifjúsági találkozókon, avagy Tamás-misén. Az Evangélikus Élet ez alkalommal Beátát szólította meg kérdéseivel.

– Csaknem három évvel ezelőtt egy újabb afrikai ország lett az otthonuk. Ezúttal hogyan kerültek a harmadik világba? – Másként történt, mint az első két esetben. Most a FAO-nak, az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének a megbízásából vagyunk itt. Férjem, Zoltán egy Szomáliában zajló nagyszabású projekt vezetője, melynek feladata az ország domborzati, vízrajzi, éghajlati, talaj- és növényzeti viszonyainak feltérképezése. Ez az adatbázis más fejlesztési projektek, a mezőgazdasági termelés, állattartás, élelmiszer-biztonság megteremtésének alapjául szolgál. – Január első heteiben aggódva hallgattuk a kenyai tudósításokat… – December 27-én parlamenti választások zajlottak az országban. Korábbi tapasztalatainkból tudjuk, hogy a harmadik világban a választásokat kisebb-nagyobb csetepaték kísérik, de ami itt az eredmény kihirdetését követte 29-én, arra senki nem számított. Valóságos törzsi háború robbant ki egy szempillantás alatt a kikuyuk és a luók között, néhány város és Nairobi nyomornegyedei szó szerint csatatérré váltak. Mi január 2-án érkeztünk vissza a karácsonyi szabadságunkról, a harcok kellős közepén. Egy csendes kertvárosi részen lakunk, ahol nem történt semmi; csak annyit tudtunk, hogy nem szabad az utcára menni, a belvárost körülvette és lezárta a rendőrség, hogy a pusztítást megakadályozzák. Az üzletekben nem volt élelem, mert a dolgozók nem jutottak el a munkahelyükre, és a szállítók sem mozdulhattak. Ijesztő helyzet volt. Az összecsapások szomorú „eredménye” több száz halálos áldozat, mintegy kétszázezer, otthonából elkergetett ember, leégett városrészek, templomok és az ország gyenge gazdaságában bekövetkezett mérhetetlen kár. Mára nagyrészt visszaállt a béke, de most, február közepén sincs megnyugtató megoldás, folynak a tárgyalások. A nemzetközi közvélemény is nagy figyelmet fordít Kenyára, senki sem szeretné, ha Szomália, Uganda vagy Zimbabwe sorsára jutna. A keresztények pedig világszerte könyörögnek a békéért. – Bárhol élnek is, az Ön egyik feladata nyilvánvalóan a biztos családi háttér megteremtése. De emellett, úgy tudom, részt vesz egy projektben is… – Önkéntesként aktívan bekapcsolódtam a gyülekezetünk által létrehozott alapítvány munkájába. Ennek célja a nyomornegyedekben működő evangélikus gyülekezetekhez tartozó árvák, özvegyasszonyok, utcagyerekek megsegítése. Hihetetlen körülmények között, nélkülözésben és betegségben élnek itt az emberek. Sok az alultáplált, éhező, árva gyermek. Az ő testi-lelki fejlődésüket igyekszünk elősegíteni. Néhány hónapja a magyar evangélikus testvérek és az Evangélikus Külmissziói Egyesület anyagi támogatásának és imahátterének köszönhetően felpezsdült a munka: erre az egyik példa, hogy tavaly heti két alkalommal adhattunk napi egyszeri meleg ételt harminc árva gyermeknek, az idén pedig a hét öt napján van lehetőségünk erre. Nagy tervünk megvalósításába, az utcagyerekek rehabilitálásába is belekezdhetünk. Sokat tudnék erről mesélni, Isten nagyon a szívemre helyezte ezt az ügyet. – Evangélikusok Kenyában? Mit kell róluk tudnunk? – Kenyában együtt élnek protestánsok, katolikusok, iszlám és törzsi vallásúak. Egymás hitének tiszteletben tartása a jellemző, a keresztényeknek sem kell félniük. Az evangélikus egyház nem nagy, mintegy százezer főt számlál. A lelkészek többsége helyi, de néhány misszionárius lelkész is szolgál. – Magyarország közel hatezer kilométerre van Nairobitól, mégis egyre több evangélikus gyülekezet számára válik természetessé, hogy segít… – Az utóbbi években időmet és szívemet megosztom Kenya és Magyarország között. Évente kétszer hazamegyek; ilyenkor a gyerekeinkkel vagyok, ügyeket intézek. A múlt év november–decemberét is otthon töltöttem. Az adventi időszakban alkalmam volt számos gyülekezetben beszámolni itteni életünkről, munkánkról, gyülekezetünkről és legfőképpen az alapítvány tevékenységéről. Elmondhatom, hogy halló fülekre és érző szívekre találtam. A támogatás egyik módja az volt, hogy magyarországi evangélikusok olyan kézműves tárgyakat vásárolhattak, amelyeket szegény emberek, főként özvegyasszonyok készítettek. Ezekből saját poggyászomban vittem haza jó néhányat, és egyes gyülekezetek, könyvterjesztések árusították őket. Mivel otthon sok örömöt szereztek az érdekes afrikai tárgyak, ékszerek, az itteni emberek életén pedig jelentősen könnyít az ebből származó bevétel, ennek folytatása is lesz. – Mikor hallhatunk legközelebb a bádogvárosokban folyó diakóniai munkáról? – Március végén ismét hazautazom néhány hétre; több gyülekezettől is kaptam már meghívást, hogy ez idő alatt tartsak náluk beszámolót. De a legnagyobb lehetőség júliusban a Szélrózsa lesz, amelyen a külmissziói egyesület sátrat és időt kap; erre érdekes beszámolót, képeket készítünk Kenyáról. Annyit elárulhatok, hogy a sátorban maszáj ruhás fiatalok várják majd az érdeklődőket, és bőven lesz megvásárolható ékszer, zebra, elefánt… – Izgalmas két évtized van a család mögött. Első útjuk óta a gyermekek felnőttek, és úgy tűnik, hogy a pályaválasztásukat illetően édesapjuk nyomdokaiba lépnek… – Első utunkra háromtagú családként indultunk az akkor egyéves Anikóval, aztán Zimbabwében megszületett Marci fiunk. Ők gyakorlatilag harmadik világbeli országokban nőttek fel. Nemcsak otthon érzik magukat, nemcsak minden szabad percüket igyekszenek itt tölteni, hanem ismerik is és átérzik az itteni emberek életét. Kisgyermekként és serdülőként végignézték, hogy édesapjuk vízépítő mérnökként mennyi szenvedő, nélkülöző emberen tudott segíteni azzal, hogy élelmet nyújtott az éhezőknek és vizet a szomjazóknak. Mikor pályaválasztásra került a sor, nem álltak nehéz döntés előtt: ma a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építőmérnöki Karának hallgatói. Mindketten vízépítő mérnökök lesznek. De nemcsak szakmailag készülnek édesapjuk nyomdokaiba lépni, hanem életszemléletükkel és – ha lehetőségük lesz rá – életmódjukkal is.

Horváth-Hegyi Olivér