Keresztény szemmel

„A székely parasztember bement az udvarhelyi vásárba, hogy az egyik tehenét eladja. Miután az üzletet nyélbe ütötte, tehenétől megszabadulván beült az egyik vendéglőbe, hogy megebédeljen. Amikor a pincér elétette az ételt, a parasztember jó katolikus módjára keresztet vetett, megimádkozott, és így látott neki az étkezésnek. A szomszéd asztalnál négy fiatalember emelgette a szájához a jóféle csíki sört tartalmazó flaskákat, s közben ámulva nézték, mit művel az öreg, hogyan rajzolja magára a keresztet, és hogyan imádkozik. Egyikük, vévén a bátorságot, odafordult hozzá, s megkérdezte: – Bátyám, maguknál otthon mindenki így csinálja? Az öreg lenyelte a falatot, megtörölte a bajuszát, s komótosan válaszolt, imigyen: – Hát, nem mindenki. Mert ezt nem teszik se a teheneim, se a disznaim, de még a szamaram se. Amúgy mindenki más igen.” Nos, hogyan is állunk az asztali áldás kérdésével? Szomorú tapasztalatom, hogy bizony sokan nem gyakoroljuk ezt a keresztény szokást. Csak egyszerűen fogjuk a kanalat, és máris kanalazzuk a levest. Vagy ha vendégségben, étteremben étkezünk, kicsit tán körülményesebben, de ugyanily módon esünk neki az ételnek. Semmi hálaadás, semmi ima; pontosan úgy cselekszünk, mint Isten alacsonyabb rendű teremtményei, akik viszont nem tudnak imádkozni. Mindez csak azért jutott az eszembe, mert egy tévéreklámon akadt meg a tekintetem, meg akadt el tőle a lélegzetem. Két kislány beszélget. Kérdi az egyik: „Ti is imádkoztok otthon ebéd előtt?” Mire a másik: „Mi nem, az én anyukám tud főzni…” Ha-ha-ha, jó vicc. Most abszolút nem érdekes, mit akar ránk sózni a reklám, s az sem, hogy egyébként a gyermeki humor vagy félreértés kitapintható a kis párbeszédben. Gondom azzal van, hogy egy reklámban a sok keresztény ember számára szent és komolyan vett asztali áldást, asztali imát gúnyolják ki a reklám készítői. Nosza hát, nevessünk egy jót ezeken, akik itt ájtatoskodnak, mikor rávethetnék magukat a teli tálra-tányérra! Ehelyett körülményeskednek, szenteskednek… Sosem értem, miért és miként lehet gúny tárgya az, ami másoknak szent. No de hát ilyen korban élünk. Most az a sikk, ha az értéket, a jót, a szépet sárral lehet összemaszatolni, s jókat lehet kacagni azokon, akik ragaszkodnak ezekhez a számukra szent dolgokhoz. Igenis, mi a gyermekeinket úgy neveltük, hogy mindig elmondjuk az asztali áldást, minden étkezés előtt. Akkor is, ha étteremben vagyunk. Csendben, nem tüntetőleg, de kedvenc pizzériánkban is összekulcsoljuk a kezünket, mikor egy-egy név-, születésnapra vagy éppen csak „csapaterősítés” céljából betérünk oda. Addig nem fogunk hozzá az étkezéshez, amíg meg nem köszöntük Istennek a terített asztalt. Mi is jól tudjuk, hogy otthon a feleségem, étteremben a szakács készítette el az ételt. De azzal is tisztában vagyunk, hogy végső soron Isten gondoskodó szeretetét élhetjük át a terített asztal mellett is. És több minden más mellett az is megkülönböztet minket az állatoktól, hogy mi rövid imával kezdjük el az ebéd elköltését. Mert vannak országok, ahol ma is gyermekek milliói éheznek. És mert népünk múltjában sem ment mindig ilyen jól. Csak a kenyerünk meglegyen – mondogatja a magyar ember. És keresztet rajzol a kés hegyével a kenyérre, mielőtt fölszelné. Vajon teszi-e még? A gond akkor kezdődik, amikor már templomba járó emberek is elfeledkeznek az asztali áldásról. Lelkészként keresztelési ebéden, lakodalomban bizony sokszor látom a zavart arcokat: most akkor mi van? De aztán csak összekulcsolódnak a kezek, s felidéződik a messzi múltból az imádság: „Jöjj, Úr Jézus, áldj meg minket, mindennapi kenyerünket!” Legalább mi maradjunk néhányan, akik – dacolva a korszellemmel, ha kell, az árral szemben haladva – ragaszkodunk a régi és szent dolgokhoz. Gondviselő Istenünkért, de önmagunkért is.

Lackner Pál felvétele