Evangélikusok

Nagyváti Pál testvérünk életét, szolgálatát három pontban foglalhatjuk össze: sokoldalú művészi fogékonyság, egyháza iránti szeretet és a megharcolt hit. Nyíregyházi templomépítő ősök leszármazottjaként háromgyermekes családban nevelkedett. Meghatározó volt számára apja hitvalló bátorsága, ahogy az ötvenes években kiállt hitéért, egyházáért. Édesanyja családot összetartó szeretete is gazdagította életét. A zene és a teológia izgalmas világába Gáncs Aladár szolgálata vezette be, tőle tanulta meg a lutheri teológia és a bachi zene mélységeit, ő indította el az egyházi zene útján. Foglalkozott fafaragással, festészettel, imaházaink berendezésével is. Akkor, amikor elköszönünk tőle, mégsem művészi tehetségét szeretném kiemelni. Nem is azokat az élményeket, találkozásokat, amelyek ihlették őt. Művészetek iránti vonzalma, a bennük való elmélyedése mind egyetlen célt szolgált: az Isten láthatatlan világát láthatóvá, hallhatóvá formálni. Autodidakta emberként Pali nem művésznek, hanem a művészetek eszközével is Istent szolgáló embernek tudta magát. Iskolái végeztével több civil állásban dolgozott, majd 1979-től a nyíregyházi Nagytemplom kántoraként szolgált, folytatva elődei munkáját, az orgonaestekkel éppúgy, mint az énekkar vezetésével és az orgona felújításának megtervezésével. Nagyváti Pál egyházszeretete sem volt szokványos. Volt elképzelése, víziója arról, hogy milyen legyen az egyház, a gyülekezet: ennek megvalósulásáért orgonált, vezényelt, az Evangélikus Teológiai Akadémiára járt, prédikált, vakolt, látogatott, vitatkozott, ütközött, érvelt. A víziójában élő egyházkép pedig az ősi, biblikus, reformátori gyökerű látás volt az egyetemes papságról: egymás Krisztusaivá kell lennünk a hétköznapokban. További egyházi szolgálatait is ez a lelkület jellemezte a piliscsabai Béthelben, a fóti kántorképzőben, a nyíregyháza-kertvárosi gyülekezetben, a Joób Olivér Szeretetintézményben. Nagyváti Pál hite nyíregyházi gyökerű, de nem automatikusan átvett, tradicionális, formális hit volt. Hite formálta személyiségét is. A gyógyíthatatlan betegség hét évvel ezelőtt majdnem legyőzte őt. Szabadulását ebből a helyzetből nem csupán orvosai felkészültségének tudta be, hanem az életet adó Istennek. Úgy szolgált az utóbbi időben, hogy közben felkészült az elmenetelre is. Hite nem azt jelentette, hogy átfestette volna az elmenetellel kapcsolatos szorongásait, hanem azt, hogy hitével legyőzte a félelmét. Úgy ment el a bűnbánat és az úrvacsora szentségével megerősítve, mint egy utazó, aki mindent összepakolt, elrendezett, és szép csöndesen bezárja maga mögött az ajtót. Én pedig remélem, hogy ha ő odaát fújtathat Bachnak, akkor sokan leszünk, akik gyönyörködhetünk ennek a duónak a szolgálatában.

Laborczi Géza