evél&levél

Tisztelt Lelkész Úr! Kedves Gyuri! Az Evangélikus Élet február 24-i számának 3. oldalán megjelent Evangélikus kertecske című cikked bennem vegyes érzéseket keltett. Egyfelől jó érzéssel töltött el, hogy mennyire fontos neked egyházunk közössége, élete, az a bizonyos evangélikus kertecske. Másfelől viszont rossz érzéssel töltött el néhány következtetésed. Ez a kertecske nekem is hihetetlenül kedves és fontos. Ezért éreztem belső kötelességemnek, hogy cikked néhány állításával vitába szálljak. Teljes egészében osztom a véleményedet és tapasztalatodat, hogy a kertecskében felütheti fejét sokféle vadhajtás. A te felsorolásodban: „a kishitűség, az önsajnáltatás, az ügyeskedés, az erkölcsi könnyedség, a bigott protestantizmus, az öntörvényűség és a bizalmatlanság”. A probléma illusztrálására ezt írod: „Sajnos a zsinat munkája is, minden kegyes szólam ellenére, a kuszaságot és az egyre gazosodó kert képét mutatja.” Ennek példájaként elsőként említed, hogy az egyház legerősebb embereinek, a püspököknek, a kerületi és országos felügyelőknek nincs állandó szavazati joguk. Majd folytatod, hogy az ő felszólalásukkor „sikk nem figyelni”. Ezután szólsz arról, hogy „egyes testületek rossz döntései kényszerhelyzet elé állítják a többséget”. Ebből még továbblépsz, amikor leírod a következő mondatot: „Bizony gyakran testületek mögé bújva születnek a demokrácia színlelésével olyan döntések és szabályok, amelyek fékezik és zavarossá teszik az egyház mindennapjait.” Cikkedből úgy tűnik, hogy a vadhajtások jelenlétéért nem a bűnös emberi szívet, hanem egyházunk bizonyos demokratikus intézményeit és gyakorlatát állítod a célkeresztbe. Az első felvetésed az erős emberek szavazati jogának és legitimációjának kérdése. Nem vadhajtás, hanem a világon mindenütt (társadalomban és egyházban) a demokratikus elvekből következik, hogy a hatalmi ágakat megosztják. A világi és egyházi történelem iszonyú szenvedései intették óvatosságra és olyan elvek megfogalmazására eleinket, hogy ne azok alkossák a törvényeket, akiknek a végrehajtás a feladatuk. Érvelésedben „legnagyobb legitimációval” rendelkezőnek nevezed a püspököket és a felügyelőket. Miért írod ezt? A zsinati atyák és anyák az egyházi szolgálat más területére ugyanolyan értékű legitimációt kaptak. Ők ugyanúgy az egyház népétől kapták felelős felhatalmazásukat, mint a püspökök vagy a felügyelők. Természetesen egyik sem arra, hogy a másik fölé kerülve hatalmaskodjon. Abban is egyetértek veled, hogy az egymásra nem figyelés vadhajtás. Figyelnünk kell egymásra, tiszteletben kell tartanunk egymást. De hozzáteszem, a testvériség és a kölcsönösség elvei szerint oda és vissza. Nem engedheti meg magának a tag, hogy ne figyeljen a vezetőire, és a vezető sem, hogy ne figyeljen a tagokra. Isten egymásra bízott bennünket! Abban is egyetértünk, hogy demokratikusan születhetnek rossz döntések is. Az az állításod viszont nem áll meg, hogy a kisebbség hozza nehéz helyzetbe a többséget. Az a diktatúrákban van. A demokratikus testületekben mindig a többség dönt. A zsinati törvényalkotás esetén kétharmados többség kell. Az pedig a dolog természetéből adódik, hogy aki helyesnek vélt véleményével kisebbségben maradt, az úgy érzi, hogy a felelőtlen többség rossz döntést hozott. Befejezésül érvelésed legkényesebb részére reflektálok. Ha ugyanis a zsinat esetében a demokratikus döntéseket a tévedések lehetősége miatt kétségbe vonjuk, akkor egyházunkban minden demokratikus döntés kétségbe vonhatóvá válik. Ilyen alapon a szavaiddal „erős emberek” – egyházi vezetők, a püspökök és a felügyelők – demokratikus (választáson alapuló) legitimációja is elbizonytalanodik. Zárásként. Egyetértek veled, hogy a kertecskét vadhajtásoktól lehetőleg óvni kell. De legyenek előttünk Jézus óvatosságra intő szavai. Amikor a tanítványok a kert megtisztításában akartak buzgólkodni, és a búzát a konkolytól meg akarták tisztítani, Urunk a következőt mondta nekik: „Nem, mert amíg a konkolyt szednétek, kiszaggatnátok vele együtt a búzát is.” (Mt 13,29)

Szemerei János lelkész (Kaposvár)

Tisztelt Esperes Úr! Kedves János! Örülök, hogy cikkem elérte az ingerküszöböt, és gondolataid kifejtésére sarkallt éppen téged, aki egyházunk vezetői, sőt az országos presbitérium tagjai közé tartozol. Csak a pontosság kedvéért: 1. Az egyház legfőbb vezetőit a bázisdemokrácia elvei szerint, közvetlenül több ezer gyülekezeti tag választja. Nincs is ezzel semmi baj, de akkor ismerjük el, hogy a gyülekezetek által választott vezetőinknek kellő súllyal kell jelen lenniük az egyházi közéletben, akár a törvények alkotásában is. A vezetőkkel szembeni félelmektől ideje volna már megszabadulni. 2. A misszió és a szolgálat ügye nem a jogi keretektől függ. Az egyház története, de a mai egyetemes kereszténység helyzete sem azt mutatja, hogy a mi gyakorlatunk az egyedüli „üdvözítő” út. Nemcsak római katolikus vagy ortodox testvéreinkre gondolok, hanem egyes egyháztestekre is. Mellesleg te is tudod, hogy a permanens zsinat gyakorlata idegen evangélikus hagyományainktól. A hatalmi ágak teljes szétválasztása valóban egy olyan demokratikus dogma, amely beépült az európai politikai gondolkodásba. Egyrészt teológiai értelemben vita tárgyát képezi, másrészt mostani gyakorlatunkban, éppen a zsinat vonatkozásában e területen némi összemosódás észlelhető. A mostani ülés erre számos példát szolgáltatott. 3. A modern demokráciák a betegség tüneteit mutatják szerte a világban és főként hazánkban. Már a görögök is tudták, hogy autonóm gondolkozású emberek nélkül a demokrácia könnyen cirkusszá válhat. Jó lenne, ha az egyház nem sodródna a világgal, hanem példát mutatna. A felelős és őszinte gondolkodásmód nélkül a testületi munka játszmák színterévé lesz. A játszmák a lényegről terelik el a figyelmet; ugyan talmi örömöt nyújtanak a szereplőknek, de nem építik a közösség egészét. Csak az őszinte kommunikáció vezet tiszta kapcsolatokhoz. Törekedjünk tiszta kapcsolatra Istennel és egymással! A vitát újságunk hasábjain a magam részéről lezártnak tekintem. Baráti köszöntéssel:Gregersen-Labossa György lelkész (Szombathely)