A vasárnap igéje

BÖJT 5. VASÁRNAPJA (JUDICA) – 1Móz 22,1–13

Végtelenül hálás dolog – végtelenül nehéz dolog jól ismert, sokat magyarázott, számtalan irodalmi, képző- és filmművészeti alkotásban feldolgozott történetről igét hirdetni… Kialakul(hatot)t ugyanis egyfajta meder, amelyben értelmezni próbáljuk. Igazi kihívás igehirdetőnek és -hallgatónak az örök isteni üzenetben meglelni azt, amit 2008 böjtjén, Judica vasárnapján közölni akar velünk az ige és az élő Ige.

Szabó Magda 1967-ben írt kisregényének ezt a címet adta: Mózes egy, huszonkettő. Ábrahám számtalan próbatételének talán legnehezebbje, Izsák feláldozásának a története. Csakhogy Szabó Magda regényében Izsák nem hajlandó feláldozni magát atyja parancsára égőáldozatul, hanem a maga útját keresi: „Én nem halok meg a te Istenedért. Én a magam Istenéért halok meg egyszer, és hagyj engem, amíg megyek, hogy megkeresném. (…) És Ábrahám ott marada magára az oltár előtt, és sírt.” A mai korban játszódó regényben az „ábrahámi és izsáki generáció” konfliktusba kerül, s az áldozat – mely oly tág értelmű az isteni és az emberi síkon egyaránt – szimbolikusan ütköztet ifjakat és véneket.

Gyönyörű címlappal és lebilincselő fotóanyaggal jelent meg a National Geographic című folyóirat 2003. decemberi száma: pásztorfiúcska nyakában áldozati bárány. E lapszám főtémája Ábrahám, a hit vándora. „Ma a világ népességének több mint a fele – kétmilliárd keresztény, csaknem másfél milliárd muszlim és közel tizenötmillió zsidó – hitének atyját, pátriárkáját és szellemi ősét tiszteli benne. Vajon igaz-e, hogy ez az Ábrahám Istennel társalgott, és többször is ünnepélyes szövetségre lépett vele, s ez lett e három vallás alapja?” A cikkszerzők 2000-ben indultak el Ábrahám nyomában, végigjárták vándorlásának útját, próbáinak színhelyét. „Hihetetlen, hogy Ábrahám története ma is mennyire elevenen él” – állapítják meg.

Ma is elevenen él… Ám szemünk és lelkünk már arra tekint, az után vágyakozik, aki nagyobb Ábrahámnál, s így jelenti ki magát: „…mielőtt Ábrahám lett volna: én vagyok.” (Jn 8,58) Judica vasárnapján – „Szolgáltass nekem igazságot, Istenem…” „Ítélj meg engem…” (Zsolt 43,1; utóbbi: Károli-fordítás) – drámai, feszültséggel teli történet áll előttünk. Ha úgy tetszik: a kérdőjel (hogyan, miért kíván, kívánhat ilyet Isten, hiszen ez érthetetlen, kegyetlen kívánság) és a felkiáltójel (Isten szuverén Úr, aki feltétel nélküli engedelmességet követel, s mindenkinél jobban szeretnünk kell őt) mindvégig ott áll, míg el nem érkezik a feloldás, az isteni megoldás azon a hegyen („…ne bántsd őt…”, illetve a bozótban fennakadt kos). Mi, igeolvasók pedig felemelhetjük tekintetünket arra a hegyre, ahol Isten az ő egyetlenét, a bűntelen Fiút feláldozta!

Az előzményekből tudjuk, hogy Ábrahám számtalan nehéz próbát kiállt már. Végül időskorában kapja meg Sárával a legnagyobb ajándékot, azt, akiben az ígéretek valóra válhatnak: a fiúörököst. Őt szeretni, félteni teljesen emberi és Istennek tetsző dolog. Benne a jövő növekszik: Izsák az Isten által ígért áldások záloga. És most visszaveszi őt az, aki adta?

A dialógusok külön cikket érdemelnének: Ábrahám „Itt vagyok”-jai, a tömör parancsok: menj el, fogd, áldozd fel, ne bántsd… A dialógus Izsákkal. És miután Ábrahám szóban („Isten majd gondoskodik”) és tettben kiállta a próbát, bizonyította hitét, olyan elismerést kap – vajon megadatik-e nekünk is? –, amelynél nagyobbat teremtmény nem kaphat Teremtőjétől: „…most már tudom, hogy istenfélő vagy…” A történet elején pedig ugyanazzal a „menj el”-lel és a „mutatok neked”-del hívta ki földjéről Abrámot Isten, és adta ígéreteit (12. rész), mint amellyel most éppen ellenkezőleg látszik cselekedni.

Látszik – de csak egy pillanatra. Mert a próbára tevő Isten a gondoskodó Isten! Azaz: próbára az tesz, próbáimban az van velem, aki Fia életét váltságul adta értem és sokakért. Jézus előbb volt, mint Ábrahám – szól a vasárnapi evangélium; Jézusban minden nép, minden teremtmény megváltása egyszer és véglegesen, mindörökre végbement. Krisztus az Agnus Dei, az Isten Báránya, akiről az Atya mint a helyettünk való áldozatról gondoskodott, akinek áldozatához semmi nem tehető vagy teendő hozzá, mert végleges, teljes, tökéletes. Rá felnézve böjtben látjuk-e a magunk elveszett voltát, és érezzük-e, hogy Isten a szeretet, aki „Ne ölj!”-t mond, de Fiát adja értünk, hogy éljünk (Jn 3,16)? Mindent kér, és mindent ad.

Ő ítél meg, s ezért kezébe – bár tudom, a próbákat megállni, a bűnnek ellenállni gyenge vagyok önmagamban, s halálos ítélete jogos rajtam – bízva teszem le sorsom. Igazságos ítélet? A félelem talán összetörne. De a kegyelmes Isten a Golgotára, a megváltás hegyére, Jézusra tekint, ahol az egyetlent, a legkedvesebbet áldozta fel, nem kímélve őt (Róm 8,32), aki előtt leborulni, akit hittel hinni, s aki által életet kapni drámai, felkavaró, felrázó élmény. A miértek kérdőjeleire a Golgota hegye, az üres sír a válasz. Megdöbbentően egyszerű és felfoghatatlan. Mégis létező valóság a harmónia, amelyet a benne való hit teremt. Fellélegzés – a szabadulás lélegzetvétele.

Kőháti Dóra