Ige+hirdető

Aki titeket hallgat…

Jóllehet egyre több az önkiszolgáló áruház, és sorra tűnnek el a hagyományos, régi boltok, én mégis jobban szeretem a családias kis üzleteket, ahol reménykedni lehet az eladó szakértelmében, kedvességében és empátiájában, ahol személyes a hangvétel, és emberközeli a kiszolgálás. Néha azonban elkerülhetetlenül rászorul az ember az önkiszolgálásra. Az igehirdetés olyan műfaj, amelyben fontos szerepet kap az ige közvetítőjének személye, hiszen Isten emberek ajkán szólal meg, szólaltatja meg az élő igét. Mégis vannak olyan helyzetek, amelyekben „önkiszolgálással” kell magunkhoz vennünk az ige táplálékát.

Az igehirdetés embertől emberig zajló esemény. Ez az Úristen nagy vállalkozása. Elhívott embereket, akik életüket szánták arra, hogy igéjének hirdetői legyenek. Az ige – eredeti rendeltetése szerint – az emberi szájtól az emberi fül felé terjed. Eszköz nélkül, közvetlenül. A prédikátor mondja, a hallgató pedig meghallja és befogadja.

Nem véletlen, hogy a teológiai szempontból is végiggondolt templomépítés során olyan akusztikus megoldásokat használnak, amelyek segítik a tisztán hallást, a meghallást és a jó megértést. Az egyháztörténet azon korszakaiban, amikor háttérbe szorult az igehirdető, elegendő volt, hogy szépen zengjen az ének, s talán néhány ember, néhány szerzetes „tele tudta énekelni” hangjával az egész templomteret. Nem a szöveg volt a fontos. A reformáció óta azonban ismét tudatosan figyelnek az építők arra, hogy a templomtérben az emberi beszéd hallhatóan, érthetően szóljon, eljusson a hallgatókhoz.

Engem már a mikrofon és a hangszórók használata is zavar. A retorika tantárgy komoly figyelmet szánt egykor az erős, mindenhová elható beszédre s a hozzá szükséges hangképzésre. A legtökéletesebb hangszórók is torzítanak, messze vannak a természetes hangtól. Hány helyen nincs is remény arra, hogy jobb minőségű hangerősítő berendezések legyenek? S ha jól működik is a berendezés, a személyes, közvetlen varázs, a szájtól a fülig terjedő hang természetessége, közvetlensége vész el. Az ige eredetileg segédeszköz nélkül hangzik.

Nagy áldás a hanghordozón rögzített igehirdetés. Akár kazettán, akár CD-n, akár interneten eljuthat a prédikáció azokhoz, akik nem lehetnek jelen ott és akkor, ahol és amikor hangzik az élő igehirdetés. Az igehirdető maga is sokat tanulhat, sőt kaphat abból, ha visszahallgathatja a saját szolgálatát. Külön öröm, hogy a hangarchívumok által megőrzött prédikációk ma ismét elérhetővé válnak. Neves igehirdetők, áldott prédikátorok hangja elevenedik meg, áldásuk ismét közkincs lehet, s gondolatban mi is „odaülhetünk” az egykori igehirdetők szószéke alá. Számomra igazi élmény ma újra hallani nagy igehirdetők hangját, akiket gyermekként, fiatalként egykor hallhattam. Még nagyobb ajándék az, ha olyanok szava is eljut hozzám, akik egy vagy több nemzedékkel ezelőtt prédikáltak, s én már csak a hírüket ismerhettem.

Jók ezek az eszközök, de nem pótolják az élő igét, az adott pillanatban megszólalót, az aktuálisan felcsendülőt.

De mi van akkor, ha nincs, aki hirdesse, tolmácsolja, továbbadja? Az élet hoz olyan helyzeteket vagy időszakokat, amikor valamilyen oknál fogva nincs elérhető igehirdetés. Mi történik az ilyen „böjti” időszakban? Éhen hal a lélek? Leépül a hit? Leszokik az ember az ige táplálékáról?

Bizonyára fontos az, hogy ilyenkor a fent említett – valamilyen formában rögzítve az utókorra hagyott – igehirdetésekhez nyúljunk. Számtalan igehirdetés-kötet – egy-egy igehirdető prédikációinak gyűjteménye vagy többektől való válogatás – kapható. Jó, ha a keresztény ember polcán kézközelben vannak.

Az igazán fontos azonban az, hogy életünk úgy fel legyen töltve Isten igéjével, hogy ínségesebb időkben is legyen hová nyúlnunk. Boldog az az ember, akinek fejében, szívében nemcsak reklámszlogenek, érdekes történetek, ilyen-olyan szellemi élmények sorakoznak, hanem ott élnek a szó szerint megtanult, kívülről is tudott igék, akár fontos mondatok, akár egész történetek.

Tudunk-e úgy, olyan elmélyülten igét olvasni, hogy konkrét mondatok megmaradjanak az emlékezetünkben, amelyek azután betegágyon, rohanós időkben, rendkívüli helyzetekben vagy éppen sivár napokban megszólalnak bennünk? Tudunk-e úgy igét olvasni, hogy a magunk számára gondolatban, az igeolvasást követő meditációban megfogalmazzuk az élő ige nekünk szóló, netán másoknak is továbbadható mondanivalóját? Tudunk-e a magunk számára igehirdetőkké válni – szükség esetén „önkiszolgáló” igehirdetőkké?

Hafenscher Károly (ifj.)