Ige+hirdető

Aki titeket hallgat…

Jóllehet egyre több az önkiszolgáló áruház, és sorra tûnnek el a hagyományos, régi boltok, én mégis jobban szeretem a családias kis üzleteket, ahol reménykedni lehet az eladó szakértelmében, kedvességében és empátiájában, ahol személyes a hangvétel, és emberközeli a kiszolgálás. Néha azonban elkerülhetetlenül rászorul az ember az önkiszolgálásra. Az igehirdetés olyan mûfaj, amelyben fontos szerepet kap az ige közvetítõjének személye, hiszen Isten emberek ajkán szólal meg, szólaltatja meg az élõ igét. Mégis vannak olyan helyzetek, amelyekben „önkiszolgálással” kell magunkhoz vennünk az ige táplálékát.

Az igehirdetés embertõl emberig zajló esemény. Ez az Úristen nagy vállalkozása. Elhívott embereket, akik életüket szánták arra, hogy igéjének hirdetõi legyenek. Az ige – eredeti rendeltetése szerint – az emberi szájtól az emberi fül felé terjed. Eszköz nélkül, közvetlenül. A prédikátor mondja, a hallgató pedig meghallja és befogadja.

Nem véletlen, hogy a teológiai szempontból is végiggondolt templomépítés során olyan akusztikus megoldásokat használnak, amelyek segítik a tisztán hallást, a meghallást és a jó megértést. Az egyháztörténet azon korszakaiban, amikor háttérbe szorult az igehirdetõ, elegendõ volt, hogy szépen zengjen az ének, s talán néhány ember, néhány szerzetes „tele tudta énekelni” hangjával az egész templomteret. Nem a szöveg volt a fontos. A reformáció óta azonban ismét tudatosan figyelnek az építõk arra, hogy a templomtérben az emberi beszéd hallhatóan, érthetõen szóljon, eljusson a hallgatókhoz.

Engem már a mikrofon és a hangszórók használata is zavar. A retorika tantárgy komoly figyelmet szánt egykor az erõs, mindenhová elható beszédre s a hozzá szükséges hangképzésre. A legtökéletesebb hangszórók is torzítanak, messze vannak a természetes hangtól. Hány helyen nincs is remény arra, hogy jobb minõségû hangerõsítõ berendezések legyenek? S ha jól mûködik is a berendezés, a személyes, közvetlen varázs, a szájtól a fülig terjedõ hang természetessége, közvetlensége vész el. Az ige eredetileg segédeszköz nélkül hangzik.

Nagy áldás a hanghordozón rögzített igehirdetés. Akár kazettán, akár CD-n, akár interneten eljuthat a prédikáció azokhoz, akik nem lehetnek jelen ott és akkor, ahol és amikor hangzik az élõ igehirdetés. Az igehirdetõ maga is sokat tanulhat, sõt kaphat abból, ha visszahallgathatja a saját szolgálatát. Külön öröm, hogy a hangarchívumok által megõrzött prédikációk ma ismét elérhetõvé válnak. Neves igehirdetõk, áldott prédikátorok hangja elevenedik meg, áldásuk ismét közkincs lehet, s gondolatban mi is „odaülhetünk” az egykori igehirdetõk szószéke alá. Számomra igazi élmény ma újra hallani nagy igehirdetõk hangját, akiket gyermekként, fiatalként egykor hallhattam. Még nagyobb ajándék az, ha olyanok szava is eljut hozzám, akik egy vagy több nemzedékkel ezelõtt prédikáltak, s én már csak a hírüket ismerhettem.

Jók ezek az eszközök, de nem pótolják az élõ igét, az adott pillanatban megszólalót, az aktuálisan felcsendülõt.

De mi van akkor, ha nincs, aki hirdesse, tolmácsolja, továbbadja? Az élet hoz olyan helyzeteket vagy idõszakokat, amikor valamilyen oknál fogva nincs elérhetõ igehirdetés. Mi történik az ilyen „böjti” idõszakban? Éhen hal a lélek? Leépül a hit? Leszokik az ember az ige táplálékáról?

Bizonyára fontos az, hogy ilyenkor a fent említett – valamilyen formában rögzítve az utókorra hagyott – igehirdetésekhez nyúljunk. Számtalan igehirdetés-kötet – egy-egy igehirdetõ prédikációinak gyûjteménye vagy többektõl való válogatás – kapható. Jó, ha a keresztény ember polcán kézközelben vannak.

Az igazán fontos azonban az, hogy életünk úgy fel legyen töltve Isten igéjével, hogy ínségesebb idõkben is legyen hová nyúlnunk. Boldog az az ember, akinek fejében, szívében nemcsak reklámszlogenek, érdekes történetek, ilyen-olyan szellemi élmények sorakoznak, hanem ott élnek a szó szerint megtanult, kívülrõl is tudott igék, akár fontos mondatok, akár egész történetek.

Tudunk-e úgy, olyan elmélyülten igét olvasni, hogy konkrét mondatok megmaradjanak az emlékezetünkben, amelyek azután betegágyon, rohanós idõkben, rendkívüli helyzetekben vagy éppen sivár napokban megszólalnak bennünk? Tudunk-e úgy igét olvasni, hogy a magunk számára gondolatban, az igeolvasást követõ meditációban megfogalmazzuk az élõ ige nekünk szóló, netán másoknak is továbbadható mondanivalóját? Tudunk-e a magunk számára igehirdetõkké válni – szükség esetén „önkiszolgáló” igehirdetõkké?

Hafenscher Károly (ifj.)