Keresztény szemmel
Mégis király?
Forradalmi hangulat Jeruzsálem kapujában – a tömeg a galileai prófétát ünnepli lemetszett pálmalevelekkel, leterített ruhákkal, ősi zsoltárt énekelve. A hajladozó ágak ívében ott feszül egy nép törhetetlen szívóssága, a megszálló Római Birodalom hatalmi jelvényeivel szemben tüntető dac, a porba fektetett ruhák pedig azt a hódolatot hirdetik, amelyről csupán álmodozhat a fensőbbséges erőszak, ám amelyet önként és lelkesedésből megadnak a kiválasztottnak. S közben makacsul és hangosan zeng a zsoltár: „Ez az a nap, amelyet az Úr elrendelt… Áldott, aki az Úr nevében jön!” (Zsolt 118,24.26)
A forrongó ünneplés közepette pedig ott léptet jámbor szamarán az alázatos Király. Nem lármáz, nem kiált, hangját sem hallani az utcán. Vajon ki mondta először, hogy a Názáreti a zsidók királya? Talán egy végsőkig elkeseredett száj a tömegből? Talán egy beépített római spion? Talán egy gúnyos kedvű főpapi szolga? Csak száll és száll a zárkózott, konok próféta híre a főpapok udvaráig, Heródes király asztaláig, a római helytartó fülébe… És ott, az ő palotájában majd azt kiáltja a tömeg, hogy Heródes a király, Tiberius a császár, és Pilátus az ő helytartója – miközben durva tréfából királynak maszkírozzák a hallgatag és szenvedő prófétát. Hogy aztán Pilátus arcába vághassák a diadalmas mondatot: „Uram, mi véled egyet így nem értünk, / Ahogyan írtad, botránkozás nékünk, / Rexnek, Uram, csak ő mondja magát. / Nem készítetted jól a Golgothát!” (Reményik Sándor: Pilatus)
S a helytartói kihallgatáson Jézusnak szegezett kérdés mintha azóta is nyugtalanítaná az emberiséget: „…mégis király vagy te?” (Jn 18,37a) Hiszen látjuk, hogy mi minden történik uralkodók nevében és akaratából szerte a világon évezredek óta! Hogyan nőnek fel és pusztulnak el császárok és birodalmak, miként hatalmaskodnak jelentős és jelentéktelen emberek, és tör felszínre újra és újra ugyanaz az indulatos lázongás, amely átjárta Jeruzsálemben a virágvasárnapi tömeget. Amikor tűrhetetlenné válik a kiáltó különbség a várakozások és a valóság között, amikor – Jézus szavai szerint – „a népek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk” (Mt 20,25). S amikor az ember odáig feszülhet a világ folyása feletti, mélyről kiszakadó felháborodásában, hogy elkiáltja magát, mint a forradalom költője, Petőfi Sándor 1848-ban: „Akasszátok föl a királyokat!”
Jézus ítélete világos: se pöffeszkedés, se vetélkedő hatalmaskodás! Inkább szótlan alázat, bevonulás a szamárcsikó hátán, felmorzsolódás a hatalmi gépezetek őrlődésében – és szüntelen tanúskodás az igazi hatalomról, amellyel a mindenható Isten kész meghalni az emberért. Olyan magatartás, amelyet csak a legrátermettebb uralkodók tudnak példaként maguk elé állítani, s ők is csak őszinte bűnbánattal: „…semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség.” (István király intelmei Imre herceghez) S ez zavarja össze néhány nap leforgása alatt, nagypéntek reggelére a jeruzsálemi lelkesedőket. Ez tántorítja el a földi biztonságba görcsösen kapaszkodó, a fölemelkedés létráján araszoló minden rendű és rangú embert, aki megrészegül attól, hogy hatalmában áll ítéletet mondani a „zsidók királya” felett.
Mert Jézus válasza azóta is sokaknak csalódás: „Az én országom nem e világból való…” (Jn 18,36) Nem a tülekedők és lökdösődők, a hatalomért sorban állók mestere. Nem abban a végtelenül elszegényedett összefüggésben látja az életet, hogy mi az önző érdeke, illetve mi áll azzal szemben, és nem válogatja úgy az embereket, hogy hasznosak lehetnek-e még neki, vagy ha nem, akkor feleslegesek is. Nem árulja el népét az életben maradásért, hogy Pilátushoz hasonlóan őt is „a császár barátjaként” emlegessék. Nem alapít dinasztiát, és nem kacsingat elvtelenül, minden mást feledve a vagyonosok és hatalmasok felé. Bizonyságot tesz az igazságról, és nem épít kommunikációs stratégiát, hordozza a világ bűnét, és nem végez taktikai tervezést.
Akkor hát mégis, így is király ő? Habár földi nagy és kiskirályainkkal – akiket az alázat és a gőg mozgat, emel és taszít le olykor ezen a világon – még hosszasan el kell bajlódnunk, ahogyan őseink küzdelmei is mutatják nekünk, a virágvasárnapi alázatos Király hatalma minden másénál időállóbbnak bizonyul. Mert ahogyan álltak egykor a keresztfa alatt olyanok is, akik ki tudták mondani: „Akkor mégis király vagy te!”, úgy ma is sokan valljuk: „…kereszten trónol köztetek.” (EÉ 189) Mert van örök igazság, és van olyan hatalom, amely minden ember érdekét szolgálja. Ezért a királyok királyának bizonyul még a kereszten is.
Korányi András