Cantate

Aki titeket hallgat…

Sokféle komponense van az egyházi életnek. A szervezéselmélettel foglalkozók bizonyára tudnának készíteni egy olyan listát, amely megmutatja a minimális feltételeket, amelyeknek megfelelve még egyház az egyház. Hitvallási irataink is bőven beszélnek az egyház lényegéről, s a leírásban mindig szerepel Isten igéje és annak hirdetése. Amikor most lezárjuk a közel egy éve olvasható Ige + hirdető rovatunkat, hogy ismét a szent zenének adjuk át a terepet, összegzésként meg kell állapítanunk, hogy az egyház sokféle módon, sokféle területen működik, de „igehirdetés nélkül nem megy”. Mert úgy tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítsen…

Merész vállalkozásról szóltunk sorozatunk elején. Isten vállalta azt a „rizikót”, hogy mulandó emberek szavában, nem tökéletes emberek hangján szólaltatja meg örök és tökéletes igéjét. Igehirdető és igehallgató megborzongva, de csodálattal éli át a megfejthetetlen titkot, hogy megszólal az Isten. Köztünk, általunk, velünk, nekünk.

Az Ágostai hitvallás pedig arról beszél, hogy ott van egyház, ahol Isten igéjét (sőt: az evangéliumot) tisztán hirdetik. Luther maga sokféle helyen és formában szól arról, hogy ige és igehirdetés nélkül sorvad az élet, mert az „egy szükséges”, ami nélkül nem élhetünk: a hirdetett ige, amit szájára vesz a lelkész (Istentől kapott mandátuma ez minden igehirdetőnek), és a hallott ige, ami „fülbe való”. Szükséges, hogy eljusson hozzánk, meghalljuk, megértsük, befogadjuk – s általa kiteljesedjen az életünk (azaz üdvösségünk legyen).

Az igehirdetés az egyházzal együtt maradandó – amíg világ a világ. Jézus maga is arról tanúskodik, hogy az ég és a föld elmúlik, de Isten igéje nem múlik el soha. Ezt az igét bízta ránk, hogy hirdessük és hallgassuk.

Az igehirdetésről beszélni, gondolkodni kell, hogy az élet Urától, a testté lett Igétől kapott küldetését minden korban a legjobban tudja betölteni az egyház. Az elmúlt év nem titkolt célja éppen ez volt: a rovatvezető szerette volna, hogy a liturgiához, majd az énekekhez hasonlóan az igehirdetés is napirendre kerüljön az Evangélikus Élet e sarkában. Sőt kimondottan az volt a szándéka, hogy az egész egyházban reflektorfénybe kerüljön az igehirdetés.

Tervezzük a jövőt – az egyházét is. Szeretnénk a munkánkat hatékonyabbá tenni – a lelkészi szolgálatban is. Keressük a jó konfliktuskezelő megoldásokat – a keresztény közéletben is. Próbálunk felkészülni a demográfiai változásokra – az evangélikusok között is. És sorolhatnánk tovább… Egyet azonban nem feledhetünk: az egyház jövője, békessége, hitelessége, rendezettsége azon áll vagy bukik, hogy hangzik-e az életet teremtő és fenntartó ige, hangzik-e és munkálkodik-e a földi élet és az örök élet evangéliuma. Hirdetik-e, hallgatják-e, befogadják-e Isten igéjét. Ha van vetés, lehetséges az aratás. Ha nincs vetés, ne várjunk termésre, aratásra se.

Egyházi életünk, evangélikus közéletünk területén sokféle beszélgetés, diskurzus, vita folyik. Néha hideg racionalitással, néha pedig nagy érzelmekkel, olykor vehemens indulatokkal: liturgiáról, lelkészek életéről, egyházjogi kérdésekről, netán a vélt hatalom birtoklásáról. Úgy szeretném, ha egyházunkban az igazi beszédtéma az igehirdetés lenne! Lelkészek között az, hogy tudjuk még jobban, életközelibben, sokkal színesebben, lelkesebben, hatékonyabban hirdetni az igét, megszólaltatni Isten szavát. Gyülekezeti tagok között az: mit mond az ige, mire van tényleg szükségünk, hogyan segíthetnénk az igehirdetőt, hogy tudjuk együtt jobban érteni a hangzó igét, és így tovább.

Az ige egyháza, az evangélikus egyház akkor lesz igazán az, amire a küldetése szól, ha számára a legfontosabb, mindenek előtt való az evangélium ügye, hirdetése, életté váltása. Minden más csak ezután következhet a prioritási listán. Az Ige + hirdető rovat egy éve erre emlékeztet.

A rovat zárszava – hiszen énekeink bemutatásának céljával adjuk át a stafétabotot – nem egy bibliai idézet, hanem énekeskönyvünk 259. énekének 5–6. verse: „Szent igéd békét, erőt ad, / Megóvja, védi egyházad. / Tartsd meg ez egy kincset nekünk, / És akkor mást nem keresünk. / Mi igédben élünk-halunk, / Míg hozzád mennybe juthatunk, / Hol panasz, sírás nem lesz már, / És ránk örök boldogság vár.”

Hafenscher Károly (ifj.)