Keresztény szemmel

Az egyik barátnőmmel beszélgettünk a minap a hajléktalanokról. Aki Budapest utcáin jár-kel, tartogat a tarsolyában néhány élményt róluk, hiszen a belvárosi utcákon és aluljárókban nagyon sokukkal találkozhatunk. Az utca porában, szemetében élik mindennapjaikat, koszos, feslett ruhában ülnek-fekszenek, és örömmel fogadnak minden forintot.

Ahány hajléktalan, annyiféle stílusban kéri a pénzt. Van, aki újsággal a kezében, a járókelőket megállítva, van, aki kullancsként rátapad „áldozatára”, és hosszasan kíséri, miközben nehéz sorsáról próbálja meggyőzni a mellette elhaladót.

Számomra a legfontosabb értékek közé tartozik az őszinteség és az alázat. Hányszor előfordult már, hogy jött felém mosolyogva a koldus, majd amikor nem adtam neki egy kis aprót, trágár szavakkal illetett. Ilyenkor előbújik belőlem a gonoszkodó, és megjegyzem, hogy az ilyen nem is érdemel egy forintot sem. Aztán elszégyellem magam, hiszen Jézus mindenkinek jó szívvel segített. Ő ezeknek a felvágott nyelvű embereknek is nyújtaná a kezét, ha elmenne mellettük. Ez a gondolat mindig segít nekem abban, hogy kritika nélkül próbáljak meg segíteni.

Segítségre pedig mindig szükség van, és annyiféleképpen lehet jót tenni: egy jó tanáccsal, egy kedves mosollyal, a néni zebrán való átkísérésével vagy egy-két szendviccsel… Igen, aki igazán nyomorúságos helyzetben van, annak mindenképpen szüksége van ételre.

Egy szombat délután elhatároztam: ételt fogok adni néhány, az aluljáróban kolduló rászorulónak. Kint hideg eső esett, a cudar hideg a huzatos helyen még inkább érezhető volt. A jéghideg, vizes lépcsőn egy meggyötört arcú bácsika ült, aki szomorú, nagy szemekkel nézett a mellette elrohanó, rezzenéstelen arcú emberek után. Közelebb lépve hozzá egy régi emlék ugrott elő az agyam hátsó zugából: néhai nagybátyám kiköpött mását véltem látni a lépcsőn ülőben. Megfájdult a szívem. Nehéz sorsú volt a nagybátyám is, de Isten segítségével soha nem került ilyen helyzetbe, mint ez a rá emlékeztető, szomorú sorsú férfi.

Néhány pillanatig döbbenten álltam, és elemezgettem a hasonlóságot, majd egy kis gyorséttermi élelmiszercsomagot adtam a férfinak. Nagyon éhesnek látszott, hálás volt az ételért, azonnal nekilátott az elfogyasztásának: mohón és kissé ügyetlenül kezdte harapni a hamburgert. Lelkesedésemben a néhány méterre álló koldusasszonynak is adtam a gyorséttermi szerzeményemből, ám az ő lelkesedése nem volt igazi, ugyanis hiába vette át hálálkodva, amikor visszanéztem, épp a kukába helyezte az ételt, ki sem csomagolta. Észrevette, hogy látom, mi történik, ám erre csak annyit mondott, hogy ha rántott húst vittem volna hasábburgonyával és szilvabefőttel, talán azt szívesen megeszi, de a legjobb az lett volna, ha pénzt kap.

A meglévő örömöm szappanbuborékként szétpukkant: ez a kis affér megmérgezte a boldogságomat. Lógó orral felmentem a buszmegállóba, hogy hazazötyögjek. Út közben két hajléktalan szállt fel nagy batyuval. Beszélgetni kezdtek arról, hogy milyen jó lenne egy szép szelet zsíros kenyeret enni vöröshagymával. Vegyes érzelmekkel hallgattam a beszélgetésüket, majd leszálláshoz készülődtem. Az egyik utas egy marék aprót nyomott az egyik férfi markába. Az ember örömmel nyugtázta az adományt, nagyot sóhajtott, mire a barátja rázendített a Zsíroskenyér-indulóra az „Esik eső karikára” dallamára: „Hull a hagyma karikára, hajléktalan kalapjára, sej, akárki dobja rája, ezer áldás szálljon rája…”

Gergely Judit