Evangélikusok

Szeretem a statisztikákat, mert a számok, a tényszerű adatok, ábrák, grafikonok mögött ott az élet meztelen valósága. Szeretem a statisztikákat, az összehasonlító, viszonyító számokat, mert értékelésre, továbbgondolásra, netán őszinte szembenézésre ösztönöznek. Néha, bár ez hihetetlennek is tűnhet, kellemes kikapcsolódást jelent eljátszani a száraznak tűnő adathalmazokkal, megfejtve a rejtett összefüggéseket.

Jó ideje elszoktam attól, hogy Magyarország vonatkozásában pozitív statisztikákat olvassak; megjegyzem, nincsen ez így rendjén – nem tudom e tényeket indulatmentesen értékelni.

Ám mit ad Isten, egy esti híradóban – nem tudnám megmondani, melyik adón – végre egy jó hír: a Turisztikai Világszervezet adatai szerint Magyarország a világ százötven országa közül a harmincharmadik turisztikai célország, Budapest pedig a hatodik kiemelt helyen szerepel a konferenciaturizmus ranglistáján, megelőzve ezzel sok más rangos európai várost és közvetlen versenytársait, Prágát és Bécset.

Tudom, hogy minden statisztika relatív, mégis tartalmaz bizonyos részigazságokat. Nagy dolognak tartom, hogy a Trianon óta elveszett csodálatos természeti adottságok ellenére a meglévő kevéssel Magyarország jól gazdálkodott. Az adatelemzés kitér arra is, hogy a magas hegyek, óriási erdők, meleg tengerpartok hiányát pótolja az országban feltárt 1372 termálkút és a 385 településen működő gyógy- és termálfürdő, az egyre fejlődő infrastruktúra és a bővülő minőségi szolgáltatás.

De hogy az örömbe egy kis üröm is keveredjék: ami az „emberi tényezőt” illeti – vendégszeretet, viselkedés, kedvesség, udvariasság, jó kedély, tisztesség –, sajnos az „elegáns” száznegyedik helyet érte el az ország. Az adat elgondolkodtató, de még ennél is elgondolkodtatóbb volt a KSH szakemberének „értelmes megállapítása”, aki szerint nem kell ezeket a negatív észrevételeket halálosan komolyan venni, ez nem más, mint néhány Magyarországon élő elfogult külföldi szubjektív véleménye.

Hála a sorsnak, 2004. december 5. óta én is hivatalos „külföldiként” járok-kelek Magyarországon, és egyre inkább arról győződtem meg, hogy ha nem is halálosan komolyan, de nagyon komolyan kell venni ezeket a kósza, szubjektív véleményeket, mert fájdalmas valóságot takarnak. Igenis komoly baj van az „emberi tényezővel”, ahogyan a statisztika udvarias bikkfanyelvén fogalmaz, „a személyes attitűdök kevésbé pozitívak”. A statisztikai adatoknál maradva egy másik nemzetközi program még egy szomorú adatot közölt a magyarokról, nevezetesen azt, hogy minden harmadik boldogtalan vagy kiábrándult, hogy a magyar a világon az egyik legboldogtalanabb nemzet.

Kérdem én: nem kellene-e ezeket a jelzéseket igenis nagyon komolyan venni, nem pedig könnyelműen elsiklani felettük, mondván, hogy ezek csak felületes adatok…?

Szerintem igenis ideje magunkba szállni, ideje szembenézni a szomorú tényekkel, és komolyan akarnunk kell a változást. Ebben pedig, mintegy katalizátorként, óriási szerepe lehet az egyháznak. Mert az „emberi tényező” ilyen méretű megromlása, ez a rengeteg önzés, agresszivitás, elbizonytalanodás, rossz közérzet, rossz hangulat, amely a magyarországi társadalmat jellemzi, és amely kihat a határon túli magyarok életére is, nem egyszerűen turáni átok, nem a trianoni trauma következménye, nem kizárólag a negyvenévnyi kommunizmus hozadéka. Nem a jelen rossz gazdasági, politikai környezete váltotta ki az emberekből.

A dolog ennél sokkal mélyebb és egyszerűbb. A fő ok az élet transzcendens vetületének az elvesztése, Isten elvesztése. Ahol az ember és Isten között megszűnik a kommunikáció, ahol az ember lelkében meghal Isten, ott meghal az ember is, tönkremegy a lélek, károsul a józan ész, az emberség, céltalanná, kilátástalanná válik az élet. Ahol Krisztus nincsen, ott nincs szeretet, ahol nincs szeretet, ott befészkeli magát az önzés és a gyűlölet, ott mélyre süllyed az ember, sérül a humánum.

A magyar társadalom jelentős része elveszítette az élet, a lét „centrumát”, aki az élő Isten, és ezt semmilyen pótcselekvés nem tudja kompenzálni. Mert ezen a helyzeten nem segítenek a pozitív gazdasági mutatók, ezt nem lehet reklám- és politikai kampánnyal, piacnövekedéssel, nagy profittal megoldani. Ennek a beteg társadalomnak valami egészen más kezelésre van szüksége: nem a tünetet, hanem a baj gyökerét kell kezelni, és ebben nekünk, Istenben hívő keresztény embereknek óriási feladatunk és felelősségünk van.

Én hiszek a munkánk, szolgálatunk értelmében, hiszek Isten ígéretében. Hiszek abban, hogy nagyon sokan megtaláljuk őt, az áldott orvost, aki helyreállítja, meggyógyítja kificamodott életünket. De ezen a nehéz és fájdalmas úton végre el kell indulnunk.

Kierkegaard írja: „Keresztyénnek lenni nem könnyű, hanem nagyon is nehéz… A hit nyugtalan dolog, annak pulzusát éreznünk kell az életünkön. Ha nem ver, akkor baj van. A hit egyedüli megtartónk, nélküle a szalmában is megbotlunk, de vele hegyeket mozdíthatunk meg. Merjetek hinni: ez nem ismeret, hanem az a meggyőződés, hogy sem élet, sem halál nem választhat el Isten szeretetétől. Gyakoroljátok a keresztyén életet. Krisztust nem bámulni kell, hanem követni. A szimpatizálás nem elég. Ti nem szeretitek a keresztyénséget, mert olyan, mint egy radikális kúra. Halogatjátok az alkalmazását, pedig az emberiség teljessége a keresztyénség.”

Adorjáni Dezső Zoltán püspök, Erdélyi Egyházkerület