Evangélikusok

„Régi álmom vált valóra” – fogalmazott beszélgetésünk kezdetén D. Szebik Imre nyugalmazott evangélikus püspök, akit abból az alkalomból kerestünk fel, hogy március 30-án véget ért az első gyülekezetimunkatárs-képző tanfolyam. Mint ötletgazdát kértük: összegezze tapasztalatait, és beszéljen a jövőre vonatkozó tervekről.

– Ha jól emlékszem, püspök úr mintegy másfél évvel ezelőtt írt először a gyülekezetimunkatárs-képzés fontosságáról az Evangélikus Élet hasábjain. Amikor elszánta magát a megszervezésére, a cikkében is említett német mintát követte?

– Valóban, 2006-ban Gyülekezetépítés új módszerekkel címmel az EvÉlet egyik decemberi számában összegeztem a brémai vezetőképző kongresszuson szerzett tapasztalataimat, hangsúlyozva a jól képzett munkatársi gárda szükségességét. Ebben a cikkben hangot adtam abbéli meggyőződésemnek, hogy „amelyik egyház nem él hívei aktív szolgálatba állításával, az nem tud élő közösségként megmaradni a posztmodern világ ezernyi kísértése között. Az általános papság elvének érvényesítése korunk kihívása is.”

– Attól tartok, ehhez képest nálunk inkább az a jellemző, hogy a gyülekezeti tagok „elvárják” lelkipásztoruktól, hogy szinte mindenhez értsen…

– Rosszul teszi, aki ehhez az irreális elképzeléshez ragaszkodik. A gyülekezeti élet és szolgálat egyre színesebb és sokrétűbb, egyetlen ember képtelen arra, hogy mindent kézben tartson. A lelkészeknek mindenképp szükségük van a hozzáértő és elkötelezett munkatársakra. Nemcsak Németországban – nálunk is.

Tagadhatatlan, hogy a jól működő német példa is inspirált arra, hogy nyugalmazott püspökként „végre” megszervezzem a gyülekezetimunkatárs-képzést a Magyarországi Evangélikus Egyházban. Hogy valóra váltsam azt az elképzelésemet, amit „aktív koromban” – bár már akkor nagyon szerettem volna – kellő idő hiányában nem tudtam megtenni. Az igazsághoz tartozik, hogy bár ehhez a németországi élmények adták meg a „végső lökést”, de a mi képzésünk mégsem egy az egyben olyan, mint az övék, mert természetesen alkalmazkodnunk kellett a hazai igényekhez és lehetőségekhez.

– Ráadásul, ha jól tudom, a történelmi egyházak közül Magyarországon elsőként…

– Ilyen jellegű képzést eleddig még sem a római katolikus, sem a református egyházban nem tartottak. Református testvéreink már jelezték érdeklődésüket, a tanfolyamon pedig jelen volt a bencés Arnold atya is Ménfőcsanakról.

– Honnan és hogyan „verbuválták” a jelentkezőket a tanfolyamra?

– Gyülekezeteket és lelkipásztorokat megszólító toborzó levelet fogalmaztunk, és a televízió, illetve a rádió vallási műsoraiban, valamint az Evangélikus Életben is meghirdettük a lehetőséget. Az Országos Egyházi Iroda anyagi segítségének köszönhetően a képzés – a szállást és az ellátást is beleértve – mindenki számára szinte ingyenes volt. Így még Erdélyből is érkeztek résztvevők.

– Összesen hány fővel indult meg a képzés?

– Nyolcvannégyen jelentkeztek az ország minden részéből; közülük végül hetvennégyen érkeztek a helyszínre, a piliscsabai Béthel Missziói Otthonba. A résztvevők tizennyolc és hetven év közöttiek voltak, többségük nő.

– Volt-e valamiféle alkalmassági vizsga? Úgy értem, a jelentkezőknek meg kellett-e felelniük bizonyos kívánalmaknak?

– Hogy valaki gyülekezeti munkatársként megfelel-e vagy sem a lelkiismeretes és áldozatos szolgálatra, azt a jelentkező előzetesen elküldött életrajzából bajos lett volna teljes bizonyossággal kideríteni. Mindenkitől kértünk viszont lelkipásztori ajánlást is, hiszen saját lelkészüknek mégiscsak ismerniük kell a környezetükben élő aktív, avagy leendő munkatársakat. A jelentkezők mintegy fele ugyanis már végzett vagy végez valamilyen szolgálatot a gyülekezetében, ugyanakkor örvendetes, hogy szép számmal akadtak, akiket ez a tanfolyam indított arra az elhatározásra, hogy aktívabban bekapcsolódjanak közösségük életébe.

– Kérem, püspök úr avassa be olvasóinkat a tanfolyam „tanrendjébe”. Hogyan zajlott a program?

– A németországi, többhetes képzéssel ellentétben a mi tanfolyamunk résztvevői „csupán” háromszor háromnapos – összesen hatvanhat órás –, ám igen intenzív felkészítésben részesültek. Bibliaismereti, egyháztörténeti, ökumenével kapcsolatos alapinformációk elsajátítására éppúgy lehetőségük nyílt, mint az egyház mai életének és szervezetének megismerésére, valamint konkrét pasztorálpszichológiai tréningre. Bár a hallgatók számos elméleti ismerettel gazdagodhattak, a hangsúly értelemszerűen a családlátogatásra, a szeretetszolgálatra, valamint a lelkigondozói munkára esett. Ez utóbbi területek modellezése során kis csoportokban dolgoztunk fel elképzelt élethelyzeteket.

– Az egyházi levelezőlistán a napokban már lehetett olvasni az egyik résztvevő elismerő sorait. Személyesen, közvetlenül a tanfolyam végén milyen visszajelzéseket kapott?

– Zárásként ismét tíz-tizenkét fős csoportokat alakítottunk ki, s ezek tagjaival egyenként is elbeszélgetett egy-egy előadó. Általában mindenki pozitívan értékelte a látottakat-hallottakat, de természetesen kaptunk „kritikát” is. Volt, aki az egyház tanításának részletesebb ismertetését hiányolta, és volt, aki azt nehezményezte, hogy a lelkész előadók – dr. Fabiny Tamás, Hafenscher Károly, Ittzés István, Jánosa Attila, dr. Korányi András, Percze Sándor, Pintér Károly, Szeverényi János, Takács Eszter és jómagam – mellé miért nem hívtunk meg például képzett pszichológust is.

– Hogyan összegezné saját benyomásait?

– A személyes beszélgetések még inkább megerősítettek abban, hogy nagyon nehéz ma hiteles keresztény életet élni: nő a válások száma, a házasság helyett inkább az élettársi kapcsolat a „divat”, a munkahelyeken egyre többet várnak el a munkavállalótól úgy, hogy a kenyérkeresete emellett még bizonytalan is; a vallások piacán bőséges a kínálat, sokan még mindig félnek hitüket megvallani – olykor nem ok nélkül –, és még sorolhatnám…

– Ez azonban reménység szerint nem szegi kedvét, és tervezi a tanfolyam folytatását…

– Igen, idén novemberben szeretnénk újra elindítani a kurzust. Figyelembe véve a visszajelzéseket, eszközlünk apróbb változtatásokat, és már előzetesen meg fogjuk kérdezni a jelentkezőktől, hogy a „kötelezőkön” kívül milyen témában hallgatnának szívesen előadásokat. De alapvetően ősszel is a mostanihoz hasonló módon tervezzük lebonyolítani a gyülekezetimunkatárs-képző tanfolyamot. Az ugyanis nem kérdés, hogy továbbra is a diakóniai munkára, a családlátogatásra és a lelkigondozásra kell helyezni a hangsúlyt. Ezeken a területeken bőven találhat mindenki magának személyiségéhez illő, számára leginkább testhezálló, konkrét feladatot.

– Az egyház Urának áldása kísérje püspök úr további fáradozását!

Gazdag Zsuzsanna