A hét témája

A minap levelet kaptam egyik unitárius ismerősömtől. Az egykori kalákák mintájára kíván létrehozni egy honlapot: mindenki kölcsönösen segítsen hitsorsosának. Egy helyen lenne munkát kereső és kínáló, ügyintéző és bárki, aki a közösség tagjait támogatná. Mondhatnánk: „Könnyű nekik! Ők csak maroknyian vannak, akár meg is valósíthatják az ilyesmit.” Ez a levél jutott eszembe, amikor a hétvégi értelmiségi konferencián merengtem.

Néhány éve létezik hasonló adatbázisunk. Helyesebben a kínálat része. Többtucatnyi evangélikus értelmiségi ajánlotta fel szakértelmét. De kérdem én: kinek? Ráadásul a kérdés keserűségi foka nagyon magas. Elsősorban azért, mert a Mevét témaválasztása igencsak aktuális volt. Ebben a feje tetejére állt és értékeit hovatovább elvesztő világban már a kommunikációt is tanítani, tanulni kell. Beszélnünk kell egymással körön belül, és meg kell mutatnunk magunkat körön kívül. Ez alól az egyház sem kivétel.

Éppen egyik előadónk (szándékosan nem kívánok nevesíteni, mivel a témák a fontosak) világított rá önmaga példáján keresztül – akaratlanul is – a kérdés szükségességére. Az a lelkész, aki a szószékről „csak” Isten igéjét hirdeti, a hétköznapokban pedig a templom ajtaját nem találó evangélikusokat keresi, ne csodálkozzon, ha a hozzá forduló és az előadására kíváncsi újságíró félreértelmezi mondatait.

De ne tárjuk szét karunkat újságíróként sem, hogy csak mondvacsinált sztárokkal tudunk nézettséget elérni, az irodalom, a művészet nem érték. Ez már tudatos választás. Aki az érdekest és értékest keresi, biztosan megtalálja a módját, hogy összepárosítsa. Aki nézettségi adatokat hajszol, az csak kiszolgál, s mentegetőzik közben, hogy erre van igény. Pedig az igényt mi formáljuk. Lelkészként, egyházi vezetőként, újságíróként, szerkesztőként. Helyesebben: nekünk kellene. De kérdem én ismételten: kiben? A keserűség nem véletlen.

Konferenciákat szervezünk évről évre. Értelmiségit, nemzetiségit, néprajzit Budapesten, vidéken, városon és falun. Egy-egy tematikához kapcsolódóan az arcok majdnem mindig ugyanazok. Átjárás a különböző szakterületek között alig van. Műhelyeket próbálunk kialakítani. Író-olvasó találkozókat, előadóesteket, tudományos előadásokat szervezünk. A helyzet igen sokszor a nézettségi mutatókhoz hasonlítható. Egy felkapott név vonzza a közönséget. Egy, a közösséget is érintő kérdés azonban – ha ismeretlen az előadó – néha még a lelkészt sem.

Tehát kivel akarunk kommunikálni? Kikkel és kiknek akarunk szellemi műhelyeket kialakítani? Az értelmiség – jelen esetben a Mevét – soraiból sok egyházi vezető hiányzott. Hiányoztak lelkészek, tanárok, urambocsá – ha már a teológia épületében voltunk – a teológusok, netán diákújságírók, kommunikáció szakos hallgatók, akik az egyházi – írott és elektronikus – sajtóban kívánnak majd dolgozni.

Folyamatosan a dicsőséges evangélikus múltról beszélünk. Magyar kultúra nem létezett evangélikus lelkészek, tanárok, tudósok, mecénások nélkül. Visszasírjuk, de jelenkori evangélikus identitásunkért alig teszünk valamit. Akkor sem, amikor segítene a szakértelem. Néhány éve létezik egy adatbázis…

Veres Emese-Gyöngyvér