Keresztény szemmel
Kávéházi anziksz
Mintha Rejtő Jenő regényéből lépett volna elő a Szőke Ciklon. Hosszú kabátja csaknem a földet súrolta, szőke haja pedig szinte repült utána a levegőben. Vállán hosszú szíjon kitömött posztótáska lógott, bal kezében pedig – szinte hihetetlen, mi mindent át nem tud fogni egy kis női kéz – egy becsomagolt, jókora szendvics, egy pénztárca, egy mobiltelefon és egy műanyag szatyor volt, míg jobbjával egy méretes csupor kávét egyensúlyozott.
Az egész jelenség igen feltűnő volt, ahogy határozott léptekkel viharzott az asztalok között. Valahogy idegennek tűnt, nem ehhez a helyhez volt szabva – kivéve természetesen a kávét, amely teljes mértékben harmonizált a hely szellemével. Ha egy vadnyugati ivóba lépett volna így be, bizonyára senki nem lepődik meg, esetleg egy jobb külvárosi kisvendéglőben sem keltett volna feltűnést. De itt, ebben a konszolidált, középosztálybeli polgárok által látogatott kávézóban kirívó jelenségnek tűnt.
Gyorsan odament az egyetlen, még szabad ablak melletti asztalhoz. Letette kezében hozott kincseit, hanyagul megvált kabátjától, majd kényelembe helyezte magát. Akkurátus mozdulatokkal kibontotta a méretes szendvicset, gondosan kisimította csomagolópapírját, azután az asztalra helyezte és kissé balra tolta, mintegy kijelölve ezzel az étkezés, egyben a lepergő morzsák helyét. Előrébb csúsztatta a kávét, majd harapott egyet, s letette a kenyeret. Kotorászni kezdett a táskájában, kisvártatva vaskos kötetet húzott elő, s maga elé helyezte.
Felnyitotta a könyvjelző által megjelölt helyen, és fölé hajolt. Jobb kezével lassan, komótosan kevergetni kezdte a kávét, bal kezében tartott szendvicsébe pedig – gondosan elhajolva a nyitott könyv fölül – időnként jóízűen beleharapott. Láthatóan megszűnt számára a világ. Valahol messze, nagyon messze járhatott, az étkezés sem zökkentette ki. Gépies mozdulatokkal harapdálta az uzsonnát, és kavargatta a hűlő italt.
Olyan ismerős volt a könyv. Jól látszott a hasábokba rendezett szöveg, a nagy kezdőszám a bekezdés elején, s ahogy lapozott, jellegzetes hangon zizzent a vékony papír. Az ifjú hölgy Bibliát olvasott. Talán nemrég kezdhette, hiszen a bal oldalra hajtott lapok még jóval kevesebben voltak, mint a mellettük dagadó másik tömb – persze az is lehet, hogy aznapra éppen ószövetségi igét jelölt ki magának. S nem volt kideríthető az sem, hogy hivatalból, netán kötelességből olvasta, esetleg valamilyen információra volt szüksége – mondjuk művészettörténeti elemzéshez. Csak egy dolog vált egyértelművé: hogy elmélyülten rótta szemével a sorokat.
Nem sikerült róla megtudnom semmit, azt sem, hogy rendszeres bibliaolvasó-e, vagy valamilyen sajátságos okból fogott hozzá, netán hallott a Biblia évéről, így nekilátott megismerkedni a könyvek könyvével. A megfejtés azonban – a lényeg szempontjából –, azt hiszem, teljességgel lényegtelen.
Gyarmati Gábor