Keresztény szemmel

„Ez biztosan nem a mi ünnepünk” – gondolhatják sokan, amikor az Útmutató éppen aktuális oldalára vagy hetilapunk legfrissebb számának címlapjára tekintenek. Bizonyára többen érzik úgy, hogy a felszólítás – „Énekeljetek!” – nem nekünk szól. Cantate vasárnapján ugyanis reflektorfénybe kerülnek a profi kórusok, a hárommanuálos orgonák, a kantátazenés istentiszteletek, a zenekarral kísért gyülekezeti alkalmak, Johann Sebastian Bachról és a Deák téri harangjátékról nem is beszélve. Mindeközben „szükségkántorok” tucatjai kicsit szégyenkezve nyúlnak az ócska harmóniumok leragadt billentyűihez, és kezdenek bele a zeneileg kevésbé művelt gyülekezeti tagokkal az istendicsőítésbe.

Magam sem tagadom a művészi orgonajáték, a jól kimunkált kórusmű és a tiszta egyházzene szükségességét, mégis úgy gondolom, hogy ez a nap többről szól: mindannyiunkról.

Ma örömmel ünneplek piciny gyülekezetemmel. Még akkor is, ha bátortalanul, elcsukló hangon szól énekünk, és időnként egy-egy szólamot a négyből el is „vesztenek” ujjaim a hangszeren. Örömünk oka sem lehet más: hálaadás az Istennek, hogy ennyien együtt vagyunk, ha néha hamis hangokkal megtűzdelve is, de együtt énekelhetünk.

Cantate annak a kis fiókegyháznak is ünnepe, ahol orgonáról álmodni se mernek, de az ütött-kopott harmónium megtisztításának a közelmúltban annyira örültek, hogy a falu katolikusait is meghívták közös hálaadásra. Hiszem, hogy az éneklés vasárnapja azé a két idős asszonyé is, akikkel karácsony ünnepén a szórványban egy lakótelepi lakás szobájában énekeltük a Csendes éjt.

Ünnepeljenek bátran azok is, akik még ma is őrzik és továbbörökítik – nem csupán egy régi könyvként, hanem élő énekszóval is – az ősi Tranoscius énekeit! A vasárnap felszólítása szól annak a gyülekezetnek is, amellyel húsvétvasárnap új éneket ismertettem meg; énekeljetek, bátran, még ha sokszor átláthatatlan dzsungelnek tűnik is a halleluják hajlítása!

A mai nap legyen azoké is, akikkel a nagyobb ünnepek másodnapján rendhagyó keretek között, spirituálékkal dicsérjük az Urat! Úgy hiszem, Cantate vasárnapja azoknak a gyülekezeteknek is üzen, ahol ezen a napon is a magamfajta alulképzett vagy képzetlen kántorok teszik ki az énekszámokat a templomfalra, sőt olyan közösségeknek is, ahol két imádság között maga a lelkész tapossa a harmónium pedálját.

Ma ünnepelhet az a kedves gyülekezeti tagunk is, akinek talán fogalma sincs, hogy mit jelentenek a „gombócok” a vonalrendszerben, mégis gyermeki őszinteséggel tud örülni akkor, amikor legkedvesebb énekét, a Velem vándorol utamon Jézus kezdetűt választom vasárnapra.

Lehet, hogy otthonukban, mégis ünnepelnek azok is, akik koruk vagy betegségük miatt az istentiszteletre egyre ritkábban vagy egyáltalán nem jutnak el, azonban esténként fellapozzák énekeskönyvüket. És egyik legkedvesebb vasárnapja a mai édesanyámnak is, mert bár énekelni saját bevallása szerint sem tud, Az úr csodásan működik kezdetű éneket gyakran dúdolja az autóban (persze szigorúan csak olyankor, amikor kettesben vannak az Úristennel).

Hiszem, hogy Cantate mindannyiunké: a Lutherániában éneklőké, a beázott falusi templomokban összegyülekezőké, a panellakásban úrvacsorázóké, a tisztaszobában magukban dúdolóké és az autóban fohászkodóké. Mindannyiunké, akik talán nem tudunk, mégis szeretünk énekelni.

És bízom abban is, hogy egyszer, valahol teljes lesz az összhangzat, és egy kórusban dicsérhetjük az Urat. Ott majd mindannyian a Karmesterre figyelünk, nem lesz hamis hang, és az ének sem szűnik meg soha. Ahogyan a korábban említett gyülekezeti tagunk kedvenc éneke mondja: „Fenn a mennyei, angyali karban / Nevét végtelen áldom én…” (EÉ 459,5)

László Jenő Csaba