Evangélikusok

Nem titkolózom, azonnal színt vallok. Ezzel az írással az a fő célom, hogy megkíséreljem felébreszteni egyháztagjaink – láthatólag nagyon is szunnyadozó – érdeklődését, felelősségét közös ügyeink iránt. Az adja az apropót ehhez a tervemhez, hogy a közelmúltban – ahogy ez esztendőről esztendőre ilyenkor kora tavasszal szokás – minden egyházközségünkben, majd egyházmegyéinkben is megtartották a közgyűléseket. Ezekben a hetekben pedig az egyházkerületek zárják a sort.

Nem véletlenül említettem az egyházmegyéket és az egyházkerületeket sem, de a hangsúlyt most mégis a gyülekezeti szintre helyezem. Nemcsak egykori gyülekezeti lelkészi szolgálatom emlékei motiválnak ebben, hanem a püspökként szerzett tapasztalataim és a hozzám érkezett beszámolók adatai is erre késztetnek.

Sohasem titkoltam, úgy emlékszem vissza egykori kőszegi szolgálatomra, hogy a közel két évtized alatt – bízom benne, hogy nemcsak én, hanem kedves kőszegi testvéreim is így gondolják – semmi komoly zavar nem volt a gyülekezet és a lelkész közötti kapcsolatban. De mivel akkor az érdekelteknek, a gyülekezet tagjainak is elmondtam, nem is egyszer, ezért talán most, országos nyilvánosság előtt is megemlíthetem: a közgyűlések iránti érdeklődést sehogyan sem sikerült felébreszteni, mindig csekély maradt. Bizony még az is előfordult – s biztosan tudom, nemcsak Kőszegen, hanem sok más gyülekezetünkben is így van –, hogy amikor istentisztelethez csatlakozó közgyűlést hirdettünk meg, akkor azon a vasárnapon még az istentiszteletre is a szokásosnál kevesebben jöttek el.

Bízom benne, hogy a ma Kőszegen szolgáló lelkész testvéreimnek sikerült megváltoztatniuk ezt a gyakorlatot. De hallottam olyan – nem a mi egyházkerületünkben lévő – nagyvárosi gyülekezetről is, ahol már fel is hagytak a próbálkozással, hogy a közgyűléseket istentisztelethez csatlakozóan tartsák meg. Ahogy tudom, szombatra hívják össze őket.

Sajnos folytatni is lehet a sort. Elgondolkodtató – bár helyesebb elszomorítónak, aggasztónak mondani –, hogy nemcsak a szokásos évi közgyűlések esetében tapasztalható ez az érdektelenség, hanem gyakran még a lelkészválasztó közgyűlések szavazatszámláló bizottsági jelentései is erről tanúskodnak.

Egyházunk törvénye is alkalmazkodik ehhez a helyzethez, amikor például a határozatképességről a következőképpen rendelkezik: „Az egyházközségi közgyűlés határozatképes, ha szabályszerűen, a közgyűlés napját megelőző két egymás utáni vasárnap az istentiszteleten történő kihirdetéssel vagy az ülés előtt tizennégy nappal kiküldött meghívóval írásban hívták össze, és azon az egyházközség választói névjegyzékében szereplők legalább a presbitérium létszámával azonos számban jelentek meg.” (A választásokról és szavazásról szóló 2005. évi VII. tv. 47. § 1. bek.)

Nem kezdek el különféle rejtvényeket felállítani, de azt kérem a kedves olvasótól, számítsa ki, hogy saját gyülekezetében mit jelent ez a szabály. Ha egy – mondjuk – négyszázhatvan lelkes gyülekezet presbitériumának a létszáma huszonhárom, akkor huszonhárom közgyűlési tag már határozatképes, és dönthet az egész közösséget érintő legfontosabb kérdésekben, akár egy új lelkész megválasztásáról is.

Távol álljon tőlem, hogy a törvényalkotót, azaz egyházunk zsinatát célozzam meg következő mondatommal, a hegyét ugyanis egyházunk minden felnőtt tagja felé szeretném fordítani: Testvérek, nem jól van ez így! A zsinat a közügyeink iránti általános érdektelenség miatt kényszerült arra, hogy ilyen minimumszabályozással teremtse meg egyházközségeink működőképességének a feltételeit. Ez kényszer szülte jogszabály, és nem igazolja, nem menti a jelenlegi gyakorlatot.

Említhetem persze az egyházmegyei, egyházkerületi közgyűléseket is, hiszen azok is nyilvános alkalmak. Egyházkerületi elnökségünk nem mulasztja el, amikor közzéteszi – például itt, az Evangélikus Életben is – a közgyűléseinkre szóló meghívót, hogy jelezze: az ülés nyilvános, melyre minden érdeklődőt szeretettel hívunk és várunk. Nagyon tapintatosan fogalmazok, ha azt mondom: még sohasem volt gondunk helyhiány miatt, tudniillik mert oly sokan meghallották volna ezt az invitálást.

Nem tudok nem gondolni arra, hogy ennek általában csak egy oka lehet, mégpedig a közügyeink iránti közömbösség. Hacsak nem érinti az éppen aktuális kérdés a zsebünket (például az egyházfenntartói járulék esedékes összege), akkor nem igazán törődünk gyülekezetünk életének számos fontos kérdésével. Nem szeretnék általánosítani. Tudom, vannak tiszteletre méltó kivételek is. De ahhoz túlságosan is jól ismerem általános helyzetünket, hogy ezeket az üdítő kivételeket ne kelljen valóban nagyon ritka, sajnálatosan ritka kivételnek neveznem.

Van-e remény arra, hogy megváltozzék a helyzet? Hiszem, hogy van. Az okokat, a magyarázatot azonban mélyebben kell keresnünk.

Mindannyian tudjuk, hogy egyházi közéletünk minden jelensége összefügg személyes és közösségi lelki, hitbeli állapotunkkal. Ezért a változtatási, jobbítási szándéknak sem pusztán ezeket a külső jelenségeket kell megcéloznia. Elkötelezett hit, az életünk részévé vált egyházszeretet nélkül nem remélhetünk változást. Ahol Isten igéje a legfontosabb, ott megtörténhetnek ezek a változások is. Mert itt is, így is áll, amit Luther mond A zsinatokról és az egyházról című írásában: „Ecclesia verbo Dei generatur, alitur, nutritur, roboratur” – azaz: „Az egyházat Isten igéje szüli, tartja, táplálja, erősíti.” Hozzátehetjük: ez így igaz!

Ittzés János püspök, Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület