Napról napra

Milyen nagy alkotásaidnak száma, Uram! Valamennyit bölcsen alkottad, tele van a föld teremtményeiddel. Zsolt 104,24 (Jel 4,11; Mt 11,25–30; Kol 3,12–17; Zsolt 149) Nemrég egy szép tavaszi délelőttön a Margit-szigeten sétáltam végig. Hálás szívvel gyönyörködtem a megújuló természet látványában, a napsütötte lombok üde zöldjében, a madarak énekében. Arcomat simogatta a szél; mély, elemi örömöt jelentett a több kilométeres séta. Sorolgattam az ott látott, virágba borult növények nevét: árvácska, nárcisz, magnólia, vérszilva, japánbirs, kutyatej, gólyahír, pásztortáska, fürtös gyöngyike… „Milyen nagy” Isten alkotásainak száma – s milyen nagy maga az Alkotó…

Uram, kegyelmed betölti a földet. Taníts engem rendelkezéseidre! Zsolt 119,64 (Jn 14,26; Jak 1,17–25/26–27/; 1Kor 3,9–17) Isten közelségére vágyunk csillapíthatatlan szomjúsággal. Akaratának teljesítése közelebb vihet hozzá, ezt tudjuk, érezzük mindannyian. De honnan, hogyan tudhatom életem ezer kicsi dolga között, hogy mi az ő akarata? Bölcsesség kell hozzá, tőle kapott bölcsesség.

Íme, most van a kegyelem ideje! Íme, most van az üdvösség napja! 2Kor 6,2 (Ézs 56,1; Lk 19,36–40; 1Kor 3,18–23) Carpe diem. Ragadd meg a napot – keresztény értelemben! Élj a lehetőséggel, fogadd el Isten szelíd invitálását! Olyan messzinek tűnik a holnap… Ki tudja, mire leszel képes akkor? Most. Itt. Ma. Ne hagyd elmúlni a napot Istennek adott válaszod nélkül!

Mi megmaradunk az imádkozás és az ige szolgálata mellett. ApCsel 6,4 (Jer 2,27b; Róm 15,14–21; 1Kor 4,1–8) Annyi látványos és kellemes tevékenység van! Az egyházon belül is sokszor keressük a módját, hogy szolgálatunknak gyors és erőteljes visszhangja legyen, törjük a fejünket hangzatos szlogeneken, figyelemfelkeltő akciókon. Az imádság és a prédikáció nem agresszív módszerek. Talán eredményük sem látszik meg azonnal. Krisztus szelíd hangja szólal meg bennük, de a világ zörejei elnyomhatják ezt a tiszta hangot. Mégis, mi más fontosabb dolga lenne az egyháznak, mint Krisztus hangján megszólalni?

Így szólt Jézus: „Jöjjetek utánam, és emberhalászokká teszlek benneteket.” Mk 1,17 (Zsolt 25,12; 1Kor 14,6–9.15–19; 1Kor 4,9–16) Megannyi magányos halacskaként úszkálunk szerte a világban. Megesszük egymást: a nagy hal a kis halat. Vagy a kis halakat visszadobják a vízbe. Krisztus halászainak azonban a legkisebb hal is fontos. Ebbe a „hálóba” nem a pusztítás, hanem a megtartás céljával gyűjtenek össze bennünket.

Enyhítsd szívem szorongását, szorult helyzetemből szabadíts ki! Zsolt 25,17 (Jn 16,33b; Lk 22,39–46; 1Kor 4,17–21) Sokan inkább a jól ismert borzalmakat választják életük folyamán újra meg újra, csak ne kelljen szembenézniük az ismeretlennel. A változtatáshoz – az elszántságon túl – bátorság kell. Nem könnyű megtenni azt a bizonyos első lépést a változás útján. Az ehhez szükséges erőt azonban csak tőle kaphatjuk meg. Ő adja a kezdő impulzust, amely az első mozzanat lehet a szabaduláshoz. Aztán pedig végig velünk van, lépésről lépésre.

A két tanítvány unszolta Jézust, és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már!” Bement hát, hogy velük maradjon. Lk 24,29 (1Kir 8,57; Jn 6,/60–62/63–69; 1Kor 5,1–8) Talán a legszorongatóbb este életünk alkonya. Bezáródnak az ablakok, leereszkedik a sötétség. Mi jön utána? Milyen lesz majd az a bizonyos átlépés az éjszakába? A tanítvány kérése úgy hangzik, mintha egy megrettent gyermek könyörögne szülőjéhez a gyerekszobában, hogy maradjon vele: „Csak amíg el nem alszom…” És a szülő marad. Jelenléte megnyugtat, felold, biztonságot ad. És Krisztus marad. Mikor már senki, semmi sincs mellettünk, ő ott van.

Balogh Éva